42 854 fő - a Partizán Köztársaság polgárságának létszáma

Településként Magyarország 20. legnépesebb települése lennénk. Nagyobbak, mint Nagykanizsa(!), Hódmezővásárhely vagy éppen Dunaújváros. 

Olyannyira sokkoló volt szembesülni az idei 1%-os felajánlások mennyiségével, hogy a korábbi évektől eltérően közel két hét kellett nekem, hogy érdemben átgondoljam és megszövegezzem, hogy mit is gondolok a közbizalomnak erről minden korábbinál erősebb és egyértelműbb megnyilvánulásáról.

Amikor belekezdtünk az 1%-ok gyűjtésébe, két cél vezérelt: egyrészt megerősíteni és növelni az éves büdzsénkben az egyéni támogatások jelentőségét, másrészt a (remélt) nagyszámú egyéni támogató kiállásával erősíteni a társadalmi legitimitásunkat. Az előbbi a munkánk elvégzéséhez szükséges egzisztenciális biztosítékot jelentette, az utóbbi a morális tartást és magabiztosságot. Azt az elismerést, ami a nyilvánosságban a legfontosabb munkaeszközünk lett. 

Rengetegen kérdezték tőlem az elmúlt napokban, hogy mit gondolok erről a helyzetről. Úgy voltam vele, mint Rilke: hagytam hogy keresztülmenjen rajtam minden gondolat, legyen az szépséges vagy rémes. 

Kezdjük a szépségesekkel: építettünk (sokan, kollektíve) egy médiaműhelyt, ami a társadalom nagy részének képes volt felcsigázni az érdeklődését és stimulálni a politikai képzelőerejét. Számos vonatkozásban lettünk trendszetterek, lám még a kormányzat is tőlünk rekrutált – mondhatnánk önhitten, de nem ezeket érzem a munkánk igazi gyümölcsének (szépségének). Sokkal inkább azoknak a kollégáimnak a történeteit, akik a Partizánban és a Partizánnak köszönhetően bontakoztathatták ki a tehetségüket és kreativitásukat. Tényleg nincs nagyobb öröm annál, mint amikor azt lehet látni, hogy országunk és a világ borzalmai dacára azért még szárba tud szökkenni a tehetség, a kreativitás, ha van hozzá támogató környezet – a Partizánban mostanra ráadásul már a harmadik generáció kezdi meg a kilépését a nyilvánosságba. Szokás mondani, hogy Orbán nélkül ez se ment volna, mármint hogy az újságírásnak, hogy megint szép lett, méltó régi nagy híréhez – ezt kár tagadni, persze. (Ugyanakkor nem tudom, mikor volt igazán régi-nagy híre az újságírásnak? Ha a reformkorban – azt aláírom – akkor a Pesti Hírlaphoz is kellettek az elnyomó Habsburgok, nélkülük még Népszava se lett volna, és a sort még hosszan folytathatnám. Szóval igen: a szabad és igaz szó iránti igény erősödésének jót tesz a politikai regresszió, az elnyomás. Most majd – elvileg! – az lesz a nagy kísérlet, hogy elnyomás nélkül – ne feledjük: a társadalmi megrendelés erre szólt! – lehet-e még érvényes újságot, videócsatornát, médiát csinálni? Spoiler alert: mi az hogy, nagyonis, csak figyeljenek!)

Ejtsünk szót arról is, ami rémes. Az 1%-ok helyzetét rendezni kell már rövid-közép távon is. Semmi lelkiismeret furdalásom nincs, hogy a közmédia 1,5 napi működési költségének megfelelő pénzt ajánlott fel nekünk a köz, hogy egy egész éven át végezhessük a munkánkat (hogy a további aránytalanságokról már ne is beszéljek ezúttal – hiszen megtettem korábban a Kossuth rádióban, itt meghallgathatjátok). Szóval önmagában ebben semmi kivetnivaló nem lenne, helyes hogy az állampolgárok maguk dönthetnek legalább az adójuk 1%-áról. Ami viszont felvet problémákat, az az állampolgárok érzékeléséhez és tudatához való hozzáférésben mutatkozó egyenlőtlenség: a szorgos, dolgos, társadalmilag hasznos és megbecsülendő civil szervezetek tömegeinek nyilvánvalóan nincs olyan elérése, mint a médiumoknak, így súlyos versenyhátrányba kerülnek az 1%-ok utáni versenyben. Ezért mondom már jó ideje: legyen külön média 1% vagy bármi más erre a célra dedikált alap, és versengjenek egymás közt a médiaszolgáltatók, hogy ebből melyiküket és milyen arányban ítélik támogatandónak az államolgárok – az ehhez szükséges forrást simán ki lehetne hasítani az MTVA 160+ milliárdos idei költségvetéséből. Az nem lehet reális elvárás, hogy a 42 854 ember által támogatott intézményünk lemondjon arról az összegről, ami a költségvetésünk közel 60%-át teszi ki: de boldogan versenyeznénk azokkal, akikkel ezt amúgy is megtesszük a hétköznapokban – a többi sajtótermékkel. Ráadásul ha a médiaszolgáltatók csak egymás közt versengenének, akkor mindegyikük „befogadhatna” további civil szervezeteket is, hogy őket ajánlja a nagyérdemű figyelmébe: ehhez jogszabályváltoztatás kellene, ami nem ördöngösség, még idén meg lehetne (meg kellene!) csinálni, és akkor jövőre már egyenlőbb körülmények között versenyezhetne mindenki az állampolgári figyelemért és adó 1%-okért. 

Köszönöm neked, hogy 40 évesen elmondhatom magamról, hogy a munkámban is szabad, magabíró ember lehetek én is, és a munkatársaim is. Ennek szellemében fogjuk végezni továbbra is a munkánkat, külső behatástól mentesen, annak minden körülmények között továbbra is ellenállva. 

Megtehetjük, mert azt a döntést hoztátok, hogy a haza üdvéhez a Partizán Köztársaság nem nélkülözhető. Köszönjük!

Gulyás Márton - alapító, főmunkatárs