Gyereket akarsz vagy önazonos lenni? – Európa transznemű közössége évtizedek óta sterilizációs követelményekkel szembesül

Az Investigate Europe exkluzív elemzése szerint Európa-szerte tízezernél több transznemű embert kényszerítettek invazív műtétekre „sterilitási” törvények alapján.

Ella Joyner - Kálmán Attila

Az Alexandra személyi igazolványán szereplő fekete „M” betű több volt egy múltbeli élet maradványánál. Ez volt az utolsó akadály a teljes társadalmi elfogadás előtt. „Nem akartam olyan életet élni, amelyben az állam férfiként fogad el, amikor úgy nézek ki, ahogy kinézek, és a társadalom úgyis nőként kezel” – emlékszik vissza.

Folyamatosan attól tartott, hogy leleplezik. Az orvosnál vajon ismét mindenki előtt „uram”-nak fogják szólítani? A szállodában a recepciós nem fog-e meglepődve nézni rá? Az egyetlen kiút az volt, hogy jogi nemi elismerés útján megváltoztassa a dokumentumaiban szereplő férfi jelölést. Csehországban ez kötelező sterilizálást jelentett.

22 évesen már évek óta szedte az Androcur nevű tesztoszteron-blokkolót, de nem akart műtétet. Túl kockázatosnak és túl megterhelőnek érezte. A gyógyszerek valószínűleg már így is meddővé tették, mondja. De a 2012-es cseh egészségügyi törvény szigorú volt: transzneműnek azokat a személyeket tekintették, akik „műtéti beavatkozás során elvesztették reproduktív funkciójukat”. A törvénynek való megfelelés érdekében Alexandra 2022-ben vonakodva orchiektómián esett át. A 30 perces, általában alacsony kockázatú beavatkozás, amelynek során eltávolítják a heréket, jól sikerült. De a napok múlásával a fájdalom nem csillapodott, hanem rosszabb lett.

Egy héttel később otthonában, Pilsenben erős fájdalomra ébredt álmából. Amikor felkelt, azt látta, hogy minden csupa vér körülötte. A seb felszakadt és el is fertőződött. Sietve visszament a kórházba, ahol szerinte a személyzet érzéstelenítés nélkül kezdte el vizsgálni. „Ez volt életem legrosszabb fájdalma”, meséli. Két hónapot töltött lábadozással, hetekig ágyhoz kötve.

A most 25 éves Alexandra talán szerencsétlen volt, hogy komplikációk léptek fel. De a bürokrácia, amely a műtőasztalra kényszerítette, nem egyedülálló. Évtizedeken át Európában a nem jogi megváltoztatása invazív beavatkozásokat vagy hormonkezelést igényelt, amelyek meddőséghez vezettek – függetlenül attól, hogy az illető ezt akarta-e vagy sem.

Több ezer ember „kénytelen választani az emberi jogok között” a meddőségi szabályok miatt

A termékenységet áldozatnak tekintették, egy árnak, amelyet meg kellett fizetni a fizikai nemváltásért cserébe. A gyakorlatban ez Európa nagy részén gyakran azt jelentette, hogy gonadektómián kellett átesni, ami egyszerre jelenti a méheltávolítást, vagy a herék eltávolítását. Belgium, Csehország, Németország, Finnország, Hollandia és Svédország törvényhozói kifejezetten beleírták a meddőségi követelményeket a törvényeikbe. Az első ilyet 1972-ben vezették be Svédországban, és 40 évig maradt hatályban. Az utolsó, a cseh szabályozás, amely Alexandrát érintette, csak idén június végén szűnt meg.

Legalább 11 000 embernek kellett ilyen feltételeknek megfelelnie ebben a hat országban, derül ki az Investigate Europe első, határokon átnyúló becsléséből, amely korábban nem közzétett hivatalos adatokon alapul. Ezek az adatok, amelyeket minisztériumoktól, bírósági nyilvántartásokból és tudományos tanulmányokból gyűjtöttünk össze, utalnak egy olyan politika széles körű hatályára, amelyet az ENSZ szakértői és az Emberi Jogok Európai Bírósága többször elítélt, de amely hosszú ideig valóság maradt.

Azok száma, akiket érintettek ezek a gyakorlatok, valójában sokkal magasabb lehet.

A szlovák egészségügyi minisztérium 1981-ben adott ki hasonló tartalmú hivatalos iránymutatást, Norvégiában és Dániában pedig ez volt a de facto helyzet. Más országokban – Cipruson, Franciaországban, Görögországban, Olaszországban és Romániában – a bírák olyan műtéti beavatkozás bizonyítékát követelték, amely valószínűleg, ha nem biztosan, meddőséget okozott. Megbízható adatok csak a becsléshez felhasznált hat országra álltak rendelkezésre, és azok is bizonyos szempontból hiányosak voltak.

A sterilizációs követelmények arra kényszerítették a transznemű embereket, hogy „válasszanak két emberi joguk közül – a testi integritáshoz való jog vagy a nem kívánt orvosi beavatkozásoktól való mentesség, illetve a magánélethez való jog vagy a törvény előtti elismerés” – mondja Cianán Russell az ILGA-Europe LGBTQ+ érdekvédelmi csoportjának tagja.

„Ha valakinek ‘választania’ kell, hogy aláveti-e magát egy orvosi beavatkozásnak, hogy biztonságosan és szabadon élhessen – például bankszámlát nyisson vagy állásra pályázzon –, akkor az orvosi beavatkozás egyáltalán nem választás” – hangsúlyozta.

„Valójában kötelező”

A nemi identitás jogi elismerése technikailag önkéntes, de nélküle az élet nagyon körülményes lehet. Az egészségügyi ellátástól a lakhatáson át az álláskeresésig, a dokumentumok fontosak.

Alexandra egyetért: „Nem azért hoztam meg ezt a döntést, mert akartam, hanem mert muszáj volt... Lényegében arról volt szó, hogy így rendelkezhetek ugyanolyan jogokkal, mint a körülöttem élő többi nő.” Ő azon 1800 ember egyike, akik 2012 és 2025 között nemi identitásukat jogilag is elismertették Csehországban.

Németországban a bírósági nyilvántartások és az Igazságügyi Minisztérium adatai szerint 1980 és 2011 között több mint 5000 ember változtatta meg a nemét hivatalosan, amikor a törvények megkövetelték tőlük, hogy bizonyítsák, „tartósan képtelenek a reprodukcióra”.

Sok transznemű ember aktívan törekszik arra, hogy olyan módon változtassa meg a testét, amely biztosan vagy valószínűleg meddővé teszi. Néhányan úgy döntenek, hogy megőrzik a gamétákat – petesejteket vagy spermát –, hogy azokat később mesterséges megtermékenyítéshez használják fel.

Sokak számára a nemi mirigyek eltávolítása, a vaginoplasztika és ritkábban a falloplasztika is része a kívánt testi átalakulásnak. A hang, a testszőrzet és a mellek megváltoztatására alkalmazott hormonkezelések szintén összefüggenek a termékenység elvesztésével. Generációk óta küzdenek a transzneműek azért, hogy biztonságosan és megfizethető áron hozzáférjenek az ilyen kezelésekhez, és ez a küzdelem még mindig folyik.

De egy jelentős kisebbség, amelyhez például Alexandra is tartozik, nem akar ilyen műtétet, amely drága, invazív és egész életre szóló hatásokkal jár. Egy 2011-es amerikai felmérés szerint a transz férfiak 21 százaléka nem akart méheltávolítást, a transz nők 14 százaléka pedig nem akart heretávolítást. A nem bináris emberek, akik nem érzik magukat sem férfinak, sem nőnek, még kevésbé érdekeltek ebben.

Christian Cristalli 2013-as méheltávolítása nem a saját testképével, hanem az olasz bírák által előírt feltételekkel volt kapcsolatos. „A felsőtest-műtétet – a mastectomiát – önként végeztettem el, mert azt akartam” – mondta. „Úgy akartam megváltoztatni a testemet, hogy jól érezzem magam.”

„A méhem és a petefészkem eltávolítása nem volt része a személyes utamnak. Kénytelen voltam alávetni magam a műtétnek, hogy megkapjam az új nevemmel ellátott dokumentumokat” – magyarázza a 37 éves férfi. „Ha az első műtét örömöt és felszabadulást hozott számomra, a második továbbra is nyílt seb maradt.”

A műtétet kétségbeesetten próbálta elkerülni, egy bajuszos és szakállas fotójával illusztrált kérvényt nyújtott be a bolognai tisztviselőknek Elfogadta volna, hogy a személyi igazolványán megmaradjon a női „F” jelölés, de a diplomaosztás közeledtével nem látott más lehetőséget, hogy biztosítsa, hogy a „Christian” név szerepeljen a diplomáján. Születési neve transzneműségét felfedte volna az egész társadalmi körében és minden jövőbeli munkaadójának.

Cristalli, aki ma aktivista, úgy érzi, hogy őt és másokat sterilizálásra kényszerítettek. Két évvel a beavatkozás után az olasz alkotmánybíróság eltörölte a műtéti követelményeket. „Ez egy államilag előírt intézkedés volt, amelynek célja az volt, hogy a rendszer biztos lehessen abban, hogy soha nem lehet gyermekem, és így megőrizze az úgynevezett természetes rendet.”

Mások egyszerűen csak dühösek, és a mai napig kísérti őket az a kérdés, hogy miért ragaszkodott az állam ahhoz, hogy testüket olyan radikálisan megváltoztassák, hogy kizárják az utódnemzés lehetőségét, és miért maradt ez az igazságtalanság nagyrészt kompenzálatlan.

A család kérdése

Az első meddőségi záradékok Svédországban, Hollandiában és Németországban a 70-es és 80-as években születtek, és a családjog alapján indokolták őket. A logika az volt, hogy egy gyermeknek legyen egy törvényes férfi apja és egy törvényes nő anyja, magyarázza Peter Dunne jogtudós. Minden más káoszt okozna, és esetleg gyermekvédelmi aggályokat vetne fel. Az ezt követő évtizedekben más országok is hasonló politikát fogadtak el, gyakran anélkül, hogy megkérdőjelezték volna, valóban szükségesek-e.

Joz Motmans, a Genti Egyetemi Kórház munkatársa úgy véli, hogy Belgium 2007-es törvénye inkább téves bináris gondolkodásból fakadt, mint rosszindulatból. „Az úgynevezett transzszexualitás egész koncepciója azon alapult, hogy az ember rossz testbe született” – magyarázza a pszichológus. „Az orvosok ezt tették: segítettek az embernek kijavítani a testét.” Ezeket a „javításokat” úgy értelmezték, hogy az ember elkerülhetetlenül adja fel a gyermekvállalás lehetőségét is.

Motmans, aki maga is transznemű, mintegy húsz évvel ezelőtt első kézből tanúja volt a törvény megszületésének, amikor doktorandusz hallgatóként részt vett a belga parlament ülésein. Még mindig emlékszik arra a sokkra, amit az a javaslat okozott benne, hogy a nemváltást kérelmezők „többé ne tudjanak a korábbi nemüknek megfelelő gyermekeket nemzeni”.

Az egyik törvényhozó, amikor aktivisták kérdőre vonták, felfedte a transzneműek utódnemzésével kapcsolatos félelmét. „Előfordulhat olyan helyzet, hogy egy férfi gyermeket szül, és egy nő gyermeket nemz” – mondta akkor Hilde Vautmans, a törvény kidolgozását segítő jobboldali politikus.

A tiltakozás ellenére – egyesek szerint eugenikára emlékeztetett – a záradék megmaradt. A belga igazságügyi minisztérium az Investigate Europe-pal megosztott adatai szerint 2007 és 2017 között, amikor Belgium módosította törvényeit, több mint 700 embernek kellett megfelelnie a meddőségi követelményeknek.

Vautmans, akit idén kérték fel kommentárra, azt mondta, hogy a törvény akkoriban „úttörő” volt, de elismerte, hogy az ilyen feltételek „már nem tükrözik az egyenlőség és az emberi méltóság értékeit”. „A meddőségi követelmény akkoriban az egyetlen politikailag megvalósítható megoldásnak tűnt, még ha korlátozó is volt” – mondta.

A kártérítésért folytatott küzdelem

Belgium az utolsó országok között volt, amelyek bevezették ezt a feltételt. 2010-től kezdve a hasonló feltételeket fokozatosan eltöröltek a német, olasz, görög és más országok nemzeti bíróságai.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága is elítélt több államot, köztük Franciaországot, Romániát és Olaszországot. 2017-ben a strasbourgi bírák először állapították meg, hogy az ilyen követelmények megsértik a transzneműek magánélethez való jogát az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. cikke alapján. 2016-ig a francia bírák olyan kiterjedt műtéti beavatkozást vagy hormonkezelést írtak elő, amelynek következtében az érintettek valószínűleg meddővé váltak, még akkor is, ha a sterilizálás nem volt törvényileg előírva.

Mégis csak kevés állam vállalta a felelősséget. Eddig csak két kormány ajánlott fel kártérítést az aktivisták évekig tartó kampánya után. 2018-tól Svédország 530 embernek fejenként 225 000 svéd koronát (ma körülbelül 20 000 eurót) ítélt meg. 2020-tól kezdődően Hollandia 1259 embernek 5000 eurót ítélt meg. Hivatalos bocsánatkérésükben két holland miniszter az 1985–2014 közötti törvényt „a testi autonómia ma már elképzelhetetlen megsértésének” nevezte.

Németország évek óta fontolgatja a kártérítést, de eddig ez nem valósult meg. „A transznemű és interszexuális emberek szenvedéseinek és az őket ért igazságtalanságok elismerésének lehetőségeiről szóló megbeszélések még nem zárultak le” – mondta a Családügyi Minisztérium szóvivője.

Az Investigate Europe az ügyben érintett összes fontosabb ország hatóságait megkereste, hogy nyilatkozzanak az ügyről. A legtöbbjük, beleértve a cseh hatóságokat is, nem válaszolt. Németországon kívül egyikük sem utalt lehetséges bocsánatkérésre.

A norvég állam elutasította a kártérítés iránti kérelmeket, azzal érvelve, hogy az precedenst teremtene. Bent Høie volt egészségügyi miniszter, aki 2016-ban segített átvinni a reformot, hasonlóan látja a dolgokat, de mégis úgy véli, hogy bocsánatkérésre van szükség azért, hogy országa ilyen sokáig várt a változással.

Sőt, úgy véli, hogy a reformfolyamat ma sokkal nehezebb lenne. „Látjuk, hogy teljesen más a hangulat” – mondja –, a politikusok pedig politikai előnyükre használják a nemi identitással kapcsolatos vitákat. 

A jogok visszavonása?

Az elmúlt évtizedben sok ország áttért a nem jogi elismerésének kevésbé korlátozó modelljeire. Belgium, Németország, Görögország, Luxemburg, Málta, Portugália és Spanyolország ma már az úgynevezett önazonosítást alkalmazza, amely lehetővé teszi az embereknek, hogy egyszerű nyilatkozattal változtassák meg hivatalos nemüket, műtéti bizonyítvány vagy pszichiátriai diagnózis helyett.

Bár a sterilitási követelményeket Európa legtöbb országában eltörölték, a Transgender Europe nevű érdekvédelmi csoport szerint 12 EU-országban még mindig érvényben vannak az úgynevezett „túlzott orvosi követelmények”, mint például a kötelező diagnózis, műtét vagy hormonkezelés.

Ugyanakkor az aktivisták veszélyes visszaesésre figyelmeztetnek egyes területeken. Májusban a szervezet arról számolt be, hogy a transzneműek jogai 54 európai országban több mint egy évtizede először inkább visszafejlődtek, mint előreléptek.

Az a benyomás alakult ki, hogy a nehezen kivívott eredmények törékeny alapokon állnak. Sokan az Egyesült Államokra figyelnek, ahol Donald Trump elnök hivatalba lépése után az első órákat többek között azzal töltötte, hogy olyan rendeleteket írt alá, amelyek például a transznemű nők férfi börtönökbe való áthelyezését írták elő.

Orbán Viktor már évek óta szorítja vissza a queer jogokat, gyakran hivatkozva a „gyermekvédelemre”. 2020-ban a korábban lehetséges jogi nemi elismerést teljesen betiltották, műtét nélkül is. „A sterilizálás kérdése nem igazán releváns; a probléma ennél sokkal komolyabb” – mondta Dombos Tamás, az LGBT+ érdekvédelmi csoport, a Háttér Társaság vezetője.

Szlovákiában a sterilizálás megszüntetésére irányuló erőfeszítések visszafelé sültek el. 2023 elején a leköszönő egészségügyi miniszter új irányelveket adott ki, amelyekből eltávolították a hivatkozást. Hat hónappal később azonban a populista Robert Fico vezette új kormány visszavonta a reformot, és Magyarországhoz és Bulgáriához hasonlóan a jogi elismerés is megakadt.

„Soha többé nem történhet meg”

A cseh aktivisták, akik évekig küzdöttek a záradék eltörléséért, még mindig félnek a szürke zónától. Az Alkotmánybíróság tavaly megsemmisítette a záradékot, és utasította a kormányt, hogy cserélje le. Eddig azonban erre nem született javaslat. Az ILGA most arra számít, hogy a rendszer miniszteri iránymutatáson fog alapulni, amelyet gyengének és a jövőbeli kormányok által könnyen átírhatónak tartanak. „A cseh transzneműek jogi bizonytalanságban maradnak, és nem férhetnek hozzá biztonságos, méltóságteljes és gyors eljáráshoz” – figyelmeztetett a kampánycsoport júniusban.

Alexandra azt mondja, „őszintén örül”, hogy országa megváltoztatta a rendszerét, még ha nem is világos, hogyan fog működni a jövőben, és neki már későn jött.

Amikor egy hónappal a műtétje után megérkeztek a módosított papírjai, nem örömöt érzett, csak fájdalmat. Három évvel később még mindig dühös. „Keserű vagyok, és joggal... Azért mentem keresztül mindezen, ami már amúgy is megilletett volna.”

Olaszországban Christian Cristalli sem felejtett. „Az a vágyunk, hogy a normákon kívül éljünk, megrémítette az embereket. Az az elképzelés, hogy egy transznemű személy szülővé váljon, szeressen, neveljen, életet teremtsen, egy egész ideológiai struktúrát rombolt le. És én továbbra is beszélni fogok erről az erőszakról, mert soha többé nem szabad, hogy megtörténjen. Senkivel.”

További tudósítók: Lorenzo Buzzoni, Paula Zwolenski, Martin Vrba, Pascal Hansens, Eurydice Bersi, Leïla Miñano, Amund Trellevik és ⁨Matúš Zdút⁩.

Koordináció: Kálmán Attila

Szerkesztés: Chris Matthews, Mei-Ling McNamara

Tényellenőrzés: Wojciech Cieśla

Ezt a projektet az Investigate Europe, egy határokon átnyúló oknyomozó újságírói csapat vezette és koordinálta. A nyomozás eredményeit tíz országban publikálják: a Partizán mellett a következő médiában: Arte, Dagsavisen, Delfi, Dennik N, Il Manifesto, New Lines, Reporters United, Taz, TransTelex.

Az IJ4EU (Investigative Journalism for Europe) pénzügyi támogatást nyújtott a nyomozáshoz.