SZIGNÁL: Skóciai golfpályán adnak pofont az indiai csótányok
- Szignál
- júl. 30.
- 7 perc olvasás
Sziasztok!
Múlt héten indítottuk útjára a Partizán vadiúj világpolitikai hírlevelét, a Szignált, és azóta már kifejezetten sok pozitív visszajelzést kaptunk rá, amit ezúton is köszönünk.
Ha már most tudod, hogy szeretnéd minden csütörtökön megkapni a Szignált, kérünk, itt iratkozz fel!
A héten ezekre figyeltünk:
Egy éve kötött vámmegállapodást Trump és von der Leyen egy skót golfpályán — kinek érte meg?
Az indiai „csótányok” lázadása meghátrálásra kényszerítette a kormányt — de mire lesz ez elég?
Brazília példát mutat techszuverenitásból — de vajon túléli Trumpot?
Epizódok az ukrán és kínai kortárs nacionalizmusból.
Vámalku a golfpályán: egy évvel később
Egy évvel ezelőtt, 2025 július 27-én kötött átfogó kereskedelmi megállapodást Donald Trump amerikai elnök és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke. A skóciai golfpályán tető alá hozott, csöppet sem egyenlő alku értelmében az USA 15%-os vámot vet ki a legtöbb európai termékre, eközben az amerikai termékek vámmentesen jöhetnek be az EU-ba.
De még ennek az egyenlőtlen szerződésnek a jövője is bizonytalan, miután Donald Trump kiakadt azon a 890 millió eurós bírságon, amelyet az Európai Bizottság múlt héten kivetett a Google-re. A Bizottság szerint az amerikai techóriás piactorzító gyakorlatokat tart fenn, Trump szerint viszont az amerikai cégek galád kirablásáról van szó, emiatt pedig büntetővámok kivetését helyezte kilátásba.
A jövő tehát még tartogat meglepetéseket, minket viszont most azt érdekelt, milyen hatása is volt az egy éve megkötött golfpályás vámalkunak az EU és USA közötti kereskedelemre. A Global Trade Alert friss jelentése egyértelműen megállapítja: az EU kereskedelmi többlete jelentősen csökkent a megállapodás hatására. Vagyis az európaiaknak ártott az alku, hiszen kevesebb terméket tudtak eladni az amerikaiaknak, cserébe többet vásároltak onnan.
A jelentésből az is kiderült, hogy az uniós exportcsökkenés és importnövekedés is csupán néhány ágazatra korlátozódik, a kétoldalú kereskedelem fennmaradó részét érintetlenül hagyta a megállapodás. Az EU-s országok több cseppfolyósított földgázt (LNG), nyersolajat, feldolgozott kőolajterméket és repülőgépet vásároltak az amerikaiaktól, másrészt viszont kevesebb gyógyszeripari és vegyipari terméket, illetve kevesebb autót adtak el nekik, ebből jön ki a kereskedelmi többlet csökkenése.
Földrajzilag is egyenlőtlen hatást fejtett ki a vámalku. A legnagyobb vesztesnek Írország, Hollandia, Németország és Olaszország mondható, náluk romlott leginkább az USA-val szembeni árukereskedelmi mérleg. Ehhez képest Franciaország, Dánia és Finnország még javítani is tudott valamelyeset. Magyarország is a vesztesek közé tartozik: a 2024 január-májusi időszak 3,1 milliárd dolláros árukereskedelmi többlete 2026 azonos időszakában 1,8 milliárdra zsugorodott.
Csatát nyertek (de háborút nem) a „csótányok” Indiában
Május közepén az indiai Legfelsőbb Bíróság egyik bírája csótányoknak nevezte az ország munkanélküli fiataljait, mire egy Amerikából hazatérő munkanélküli fiatal el is indította a Csótány Néppárt névre hallgató kezdeményezését, ami a közösségi médiában napokon belül megelőzte a kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt elérési számait. A mozgalom ironikus tiltakozásként indult, már a neve — Cockroach Janata Party (CJP) — is rájátszás Narendra Modi miniszterelnök nacionalista pártjának, az India Néppártjának — Bharatiya Janata Party (BJP) — elnevezésére.
De a hangnem hamar megváltozott, miután kiszivárogtak az ország brutálisan kompetitív egyetemi felvételi rendszerének vizsgakérdései, emiatt pedig elnapolták a vizsgát, ami — meg nem erősített beszámolók szerint — több tucat felvételiző öngyilkosságát idézte elő.
A CJP kezdeményezője utcára hívta az embereket, június eleje óta több százezer fiatal részvételével elfoglalták Új-Delhi központjának egy részét. A The Hindu napilap összegyűjtötte, hogy azóta a Modi-kormányzat hogyan próbálta meg internetblokkolástól rendőrattakig terjedő eszköztárral letörni a tiltakozást. De egyik eszköz sem hozott sikert, így szombaton, július 25-én a hatalom meghátrált és teljesítette a tüntetők egyik fő követelését: lemondott az oktatási miniszter, Modi pedig a felvételi rendszer reformját is megígérte. A tüntetők most szétszéledni látszanak, ám előbb még a Drop Site News-nak sikerült többüket megszólaltatni a motivációikról: az elmúlt évek Z-generációs tüntetéseihez hasonlóan itt is a tisztes megélhetés hiánya, a közszolgáltatások gyengesége és a kilátástalanság a központi hajtóerő.
Az író, Arundhati Roy, India egyik leghíresebb közértelmiségije még a miniszteri lemondás előtt született esszéjében azon morfondírozott, hogy ugyan a tiltakozáshullám kifejezetten reménykeltő politikai fejlemény Modi Indiájában, de félő, hogy a cinikus, egyre diktatórikusabb hatalom ellen az időszakos fellángolások nem tudnak igazán eredményesek lenni, ennél többre van szükség a valódi politikai változás érdekében.
Roy gondolatai egyébként visszhangozzák a 2010-es évek tüntetéshullámainak tapasztalatait. Az arab tavasz, az európai megszorításellenes tiltakozások, a brazíliai és hongkongi tüntetések, vagy épp az Euromajdan nagyon eltérő példái mind azt bizonyították, hogy a horizontális, vezetők és intézményes struktúrák nélküli fellángolások után a hatalom visszarendeződik, nem ritkán még durvább formában, vagy a jogos elégedetlenséget szélsőséges politikai vállalkozók csatornázzák el és üresítik ki. Ezekről a tapasztalatokról kiváló könyvet írt Vincent Bevins újságíró, akivel ezt az interjút nagyon tudjuk ajánlani.
Ennyi pénzt vesz ki az iráni háború az amerikaiak pénztárcájából
Jó lenne tudni, hogy fejenként mennyit fizetünk rá arra, hogy Donald Trump február végén háborút indított Irán ellen, melyet minden jel szerint sem megnyerni, sem elengedni nem tud. A Brown Egyetem kutatói mindenesetre kiszámolták, hogy egy amerikai háztartás átlagosan mennyivel többet fizet az üzemanyagért a hatodik hónapjába lépő háború következtében; és ez kicsit számunkra is irányadó lehet.
A hírlevél írásának pillanatában a számláló szerint az amerikai fogyasztók összesen 75 milliárd dolláros felárat fizettek a háborúért, ami azt jelenti, hogy egy háztartás átlagosan olyan 573 dollárral fizetett többet az üzemanyagokért, mint háború nélkül tette volna. Ha ehhez hozzátennénk más termékeket, például a műtrágyák áremelkedése miatt dráguló élelmiszereket, bizonyára még komolyabb veszteségeket látnánk.
Európai autógyártók: szegény gazdagok Q_Q
Nehéz ma úgy kinyitni egy újságot Európában, hogy ne találkoznánk az európai autóipar drámai helyzetéről szóló sirámokkal. A kínai autóipar állami támogatása és „igazságtalan” piaci gyakorlatai tönkreteszik az európai autóipart - szól a panasz.
Csakhogy a multinacionális nagyvállalatokat kutató holland intézet, a SOMO nemrégiben megjelent jelentése szerint a kialakult helyzetért az európai autógyártók maguk is felelőssé tehetők. Profitjaik ugyanis továbbra is a legnagyobbak a világon és a nyereségességi rátájuk is a gyorsabban növekszik, mint riválisaiké a világ más részein. Vagyis köszönik szépen, a jövedelmi számok rendben vannak.
A növekvő profitot viszont nem arra fordították, hogy fejlesszenek, innováljanak, épp ellenkezőleg, az európai autógyártók csökkentették leggyorsabb ütemben a befektetési rátájukat.
Ahelyett, hogy mondjuk innovációban versenyeztek volna a kínaiakkal, ragaszkodtak a régi technológiákhoz. A pénzt, amit megkerestek, vagy kifizették a vezetőiknek, vagy részvényvisszavásárlásokkal mesterségesen inflálták a részvényárfolyamaikat, vagy csak simán elraktározták.
A jelentés szerzői tehát úgy látják, az európai döntéshozóknak felül kéne vizsgálniuk, hogy vajon érdemes-e, és ha igen, milyen eszközökkel támogatni olyan piaci szereplőket, amelyek nem fejlődni és versenyezni akarnak, hanem egy régi, versenyképtelen működésmódhoz kérnek adófizetői támogatást és protekcionista intézkedéseket.
Brazília példát mutat techszuverenitásból, Trump eltaposná
Világszerte időszakosan fellángolnak a készpénzhasználat jogával kapcsolatos viták, erre Magyarországon is volt már példa. Eközben a világ több pontján a digitális fizetőrendszerek hódítanak egyre nagyobb teret, a Globális Dél fejlődő országai közül sokan (pl. India, Brazília, Kenya) élen járnak ezen a területen. Az ilyen hatalmas országokban a digitális fizetőrendszerek emberek millióinak életminőségét javítják, megkönnyítve a hozzáférést új szolgáltatásokhoz vagy épp biztonságosabb kereskedelemhez.
A brazil jegybank által 2020-ban tető alá hozott állami digitális fizetőrendszert, a PIX-et a polgárok 90 százaléka használja, ez telefonszám, email-cím vagy csak egy QR-kód segítségével tesz lehetővé azonnali átutalásokat bármilyen helyi bankszámlák között, kezelési költségek nélkül. A rendszert azóta más országok is próbálták lemásolni, sőt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is nagy lelkesedéssel írt róla.
Nem így Trump, aki jó szokásához híven az amerikai állam eszközeit arra használja, hogy amerikai magáncégek profitját védelmezze. A Wall Street Journal beszámolója szerint, az amerikai elnök ezúttal a két nagy amerikai pénzügyi szolgáltató, a VISA és MASTERCARD védelmében lépett fel. A múlt heti Szignálban már emlegetett 25%-os büntetővámok indoklásában a PIX-et is felemlegeti, mondván: a gyakorlatilag ingyenes, az állam által működtetett rendszer tisztességtelen versenyelőnyt biztosít, és kiszorítja az amerikai kártyatársaságokat, sőt a dollár globális dominanciáját is aláássa. A brazil elnök, Luiz Inácio Lula da Silva egyértelműen a PIX megvédésére tett ígéretet.
Az ügy túlmutat a két ország közötti vitán: az USA globális hatalomgyakorlásának fő pillérei között a globális pénzügyi infrastruktúra és a digitális szolgáltatások fölötti ellenőrzés előkelő helyen szerepel. Ahogy a globalizáció alapinfrastruktúráját bemutató adásunkban elmeséltük, Washington ezek segítségével képes rákényszeríteni akaratát más országokra. A dollár alapú pénzügyi rendszerek és amerikai technológiai infrastruktúrákról való leválás (techszuverenitás) az EU-ban is egyre gyakoribb témává válik, a brazil példa itt is ragadós lehet. Nem meglepő, hogy Trump mindenáron megpróbálja kicsinálni ezt.
A borscs lett az ukrán nemzeti identitás egyik frontvonala az orosz–ukrán háborúban
A Foreign Policy magazin helyszíni riportja szerint Moszkva jó ideje azt az állítást próbálja erősíteni, hogy az ukrán kultúra csupán az orosz világ része, eközben viszont Ukrajna egyre tudatosabban használja saját nyelvét, történelmét és kulturális hagyományait a nemzetépítés eszközeként – még egy olyan hétköznapi ételt is, mint a céklából készült borscs. Az ukrán gasztronómiai kutatók és aktivisták több száz oldalas dokumentációval érték el, hogy az UNESCO a veszélyeztetett ukrán kulturális örökség részeként ismerje el a borscsfőzés hagyományát. A történet jól mutatja, hogy a háború nemcsak területekért és katonai győzelemért zajlik, hanem az identitás, az emlékezet és a kulturális önazonosság feletti kontrollért is.
Persze az ilyen nemzetépítés, a különböző kulturális, történeti vagy épp gasztronómiai hagyományok „feltalálása” és intézményesítése nem mentes ellentmondásoktól sem. A második világháború alatt a náci gyilkológépezettel együttműködő, és többek között zsidó és lengyel honfitársaikat elpusztító ukrán nacionalista szabadcsapatok emlékének felkarolásával, vezetőiknek nemzeti panteonba emelésével Kijev épp egyik legszorosabb támogatóját, Lengyelországot idegeníti el. A frissen fellángolt konfliktus mögött persze nem csupán emlékezetpolitikai és szimbolikus feszültségek bújhatnak meg: a Multipolarity Substack-oldal elemzői szerint Lengyelország és Ukrajna Washington kegyeiért is versenyezhet abban, hogy melyikük Európa keleti felének legütősebb és leginkább Amerika-párti katonai hatalma.
És akkor még egy kis kínai nacionalizmus is!
Egy Tajvan „visszacsatolását” ünneplő kínai film körüli meglepő botrányról ír a South China Morning Post. Az angolul The Belief címmel futó, államilag támogatott film az 1683-as penghúi csatát dolgozza fel, amelyben az északkelet-kínai mandzsu népcsoport által fémjelzett Csing-dinasztia (1644-1912) meghódította Tajvant – Peking mai narratívája szerint ezzel történelmi alapot teremtve a sziget Kínához való tartozásának.
Azt gondolhatnánk tehát, hogy a film hézagmentesen illeszkedik a Tajvannal kapcsolatos uralkodó kínai vélekedésekhez, de tévednénk. Az ország legnagyobb etnikai csoportja, a Han nevében megszólaló nacionalisták élesen kritizálták a filmet: a Csinget idegen, „barbár” uralkodóháznak nevezték, és szerintük a film egy Han-ellenes hódítást dicsőít. A Csing-dinasztia által 1644-ben megdöntött Ming-dinasztia (1368–1644) uralkodói ugyanis állítólag a Han-etnikumhoz tartoztak, és az ő lojalistáik menekültek át Tajvanra, ahol viszont utolérte őket az új uralkodóház bosszúja.
A vita rávilágít a kínai nacionalizmus mély ellentmondására: a Kommunista Párt hivatalosan egy 56 etnikai csoportot magában foglaló, többnemzetiségű civilizációs államként próbálja meghatározni Kínát, miközben egyre erősebbek azok a hangok, amelyek a „nemzeti megújulást” valójában a Han többség történelmi felemelkedéseként értelmezik. A kormányzat tibetiekkel vagy épp ujgurokkal szembeni elnyomása is a Han etnonacionalizmus irányába mutat.
Tajvan kérdése így nemcsak geopolitikai konfliktus, hanem vita arról is, hogy végső soron milyen Kína identitása.
Ez volt a Szignál második kiadása, jövő csütörtökön újra jelentkezünk a legfrissebb események hátterét feltáró érdekességekkel. Iratkozz fel, hogy ne maradj le a további részekről sem!
Üdvözöl a Partizán külpolitikai csapata,
Endrey Mátyás, Kósa Levente, Nahimi Botond, Pap Szilárd és Tóth Szilárd János