Hiperpolitika, sérelemtudomány és mérgező AI

Szia,

Ez itt a Szignál, a Partizán világpolitikai hírlevelének ötödik kiadása. Ha nem szeretnél lemaradni és  csütörtökönként megkapnád a Szignált, kérünk, itt iratkozz fel!

A héten ezek mozgatták meg az érdeklődésünket:

• A hiperpolitika kora

• Jason Arday tragikus esete

• AI-bonyodalom Amerikában

  
  

Üdvözöllek a hiperpolitika világában!

A mai demokráciák ordító paradoxona, hogy a politika bizonyos értelemben sokkal inkább jelen van az emberek mindennapi életében, mint régen - a feedünk tele van hírekkel, hirdetésekkel, beszélő fejekkel, mi magunk pedig rendszeresen kommentelünk, lájkolunk stb. -, ez a “hiperpolitizálás” mégsem képes érdemben befolyásolni a közpolitika-csinálást.

Anton Jäger nemrég megjelent - és máris igen népszerű - könyve, a “Hyperpolitics: Extreme Politicization without Political Consequences” hasznos fogódzókat kínál a paradoxon megértéséhez.

Az észak-, nyugat- és dél-európai államokat a 20. század derekán demokratizálták - lényegében a szociáldemokrata és a kommunista “felforgatás” megelőzése érdekében. A régi elitek (a polgári pártok, valamint a birtokos arisztokrácia maradványai) domesztikálni akarták az antikapitalista ellenzéket, és meggyengíteni a Szovjetunó befolyását a körükben – ez volt a reálpolitikai megfontolás a „jóléti kompromisszum” mögött.

A nyugati demokráciák húsz-harminc évig tartó „fénykorát” aztán az addig nem látott mértékű gazdasági növekedés és jólét, a korporatív döntéshozatalba integrált szakszervezetek és a kormányzati pozíciókhoz jutó szociáldemokrata pártok együttműködése biztosította.

A demokrácia és benne a részvételi kultúra az 1970-es évektől kezdődően került válságba Európában, és ez a lehető legszorosabban összefügg a piac szabályozatlanabbá válásával, a privilegizált elitet és a tőkét sújtó adók lefaragásával, az alkalmazotti jogok visszavágásával, a termelőeszközök fokozott privatizációjával, valamint a munkásmozgalmi ellenkultúra és a jóléti állam leépülésével.

A „neoliberális” korban drasztikusan csökkent a demokratikus részvétel tétje. Ennek egyik oka az, hogy a “neoliberális” politika gyengítette az állami kompetenciákat - értve ezen azt, hogy a privatizáció miatt kisebb lett a közvagyon, amelynek kezelésébe a demokratikus részvétel által közvetve bele lehet szólni. Másrészt a részvétel tétjét az csökkenti, hogy a jobb- és baloldali pártok közpolitikai ajánlata egymáséhoz hasonult - “there is no alternative”, harsogta Margaret Thatcher.

Anton Jäger szerint a kulcsfontosságú mozzanat az, hogy az európai társadalmak szervezettsége meggyengült. A tömegpártok, a szakszervezetek és a civil szervezetek létszáma visszaesett. Manapság az állampolgárok, még ha politizálnak is, azt rendszerint magányosan csinálják. A tipikus politizáló állampolgár egyedül mered a képernyőre.

Ráadásul a közös cselekvés is szervezetlenné vált: a látványos tömegmegmozdulásokat, tüntetéssorozatokat produkáló mozgalmaknak manapság nincsen fix tagsága, sem pedig belső fegyelmi kódja. Jäger szerint az ilyen mozgalmaknak - köztük a Black Lives Matternek, a COVID lezárások ellenzőinek és a csoportos klíma-szorongóknak - magas az “izomkoncentrációja”, de nincs “metabolizmusa”.

A “neoliberális reform” eredménye: a politika elitistább, vezér-elvűbb, perszonalizáltabb és média-központúbb lett, mert nincsenek többé tömegpártok és mozgalmak, amelyek ellentarthatnának a vezéreknek és a kormányoknak.

És hogy vissza lehet-e csinálni a “neoliberális” rombolást? Jäger borúlátó: az elmúlt 1-2 évtizedben nyugaton rekordokat döntött a tüntetések száma, ám mivel a tüntető mozgalmak szervezetlenek voltak, a népakaratot nemigen sikerült becsatornázni az intézményes politikába. Mindenesetre az bíztató, hogy a politika iránt többen és intenzívebben érdeklődnek, mint az 1990-es és 2000-es években.

Jason Arday tragikus esete

Hétfőn több ezren vettek részt a múlt héten elhunyt brit szociológiaprofesszor, Jason Arday búcsúztatásán. Ha egy haláleset így felkavarja a nyilvánosságot, az szinte mindig azt jelenti, hogy nemcsak a személye mozgatja meg az embereket, hanem valami, amit akarva vagy akaratlanul megtestesített. Vagy akár több valami: egyesek szemében a faji diszkrimináció elleni küzdelmet képviselte, másokéban viszont éppen annak az igazolásául szolgált az élettörténete, hogy az identitásra hivatkozva teljesítmény nélkül is előre lehet jutni a tudományos életben.

Arday előtt nem neveztek ki Cambridge-ben ilyen fiatalon fekete bőrű embert professzorrá. Akadémikusként igazi aktivista karrierje volt: könyvet írt arról, hogy a brit történelemoktatás túl keveset foglalkozik a brit feketék történetével; és hogy a felsőoktatás és a tudományos világ rasszista. Arday legismertebb munkája a 2020-ban megjelent “Cool Britannia”, amely afféle autoetnográfia – a szerző a saját élettörténetét használja alapanyagként, hogy tágabb kulturális vagy társadalmi jelenségeket elemezzen. Arday amellett érvel, hogy az 1990-es évek optimista világa, a Tony Blair által hirdetett nyitott, sokszínű társadalom valójában nagyon is fenntartotta a faji egyenlőtlenségeket.

Amint később kiderült, Arday notórius hazudozó volt: például azt állította, hogy 11 éves kora előtt nem tudott beszélni, 18 éves kora előtt nem tudott írni-olvasni, három nap alatt 300 mérföldet futott le és hasonlók.

Arday kijelentései korábban csont nélkül átmentek a fősodratú média szűrőjén, egészen addig, amíg Nathan Confas filozófus le nem leplezte, hogy Arday a doktori disszertációját plagizálta - ezért professzori rangjáról halála előtt két héttel kénytelen volt lemondani. Arday lemondásakor egyébként nem vallotta vétkesnek magát, szerinte figyelemzavara miatt felejthetett el lehivatkozni bizonyos idézeteket.

Finoman fogalmazva a leleplező Confas is megéri a pénzét. Confas “rassz-realistaként” hivatkozik magára, értve ezen azt, hogy mélyen hiszi: a feketék IQ-ja általában alacsonyabb a fehérekénél, és ennek nem csak társadalmi, hanem genetikai oka is van. Az Arday ellen indított lejáratókampány kezdetben brutális volt, és nem volt mentes a rasszista felhangoktól vagy motivációktól. De ezen túlnőtt, és politikai oldalakon felüli konszenzussá vált, hogy Arday szélhámos volt.

Arday halála viszont felhangosította a pártolói szavát. Nem ismertek a halál körülményei, sokan mégis tudni vélik, hogy Arday a “morális pánik” áldozata.

Az eset rámutat az úgynevezett “grievance studies” jelenségre is, amit magyarul “sérelemtudomány”-nak fordíthatnánk: a társadalomtudományban azzal lehet bombasztikus, figyelemfelkeltő tudóssá válni, ha valaki – nem feltétlen kellő alátámasztottsággal – valamely társadalmi csoport sérelmeit, áldozatiságát bizonygatja, különösen (de nem kizárólag) akkor, ha ő maga is tagja ennek a csoportnak.

Persze Arday-t nem mások skatulyázták be: ő maga pozicionálta magát fekete, aktivista akadémikusként - ilyenformán nemcsak az ellenfelei kezelték őt egy egész etnikum képviselőjeként, hanem az olyan jószándékú, progresszív véleményformálók is, akik minden hibát vagy felróható esetet elnézve piedesztálra állítottak egy embert, mert identitáspolitikai győzelmet láttak a sikerében.

AI-bonyodalom Amerikában

Amerikában a mesterséges intelligencia kezd “toxic branddé” válni. Már a Republikánus Párt is igyekszik eltávolítani magától az AI-pártiság stigmáját – a párt egy kiszivárgott memoranduma szerint választási vereséghez vezetne, ha nyíltan támogatnák a terjeszkedését azoknak a techcégeknek, amelyek nemcsak a Trump-kormányzat fontos szövetségesei, de amelyeket a kormány az ország Kínával szembeni gazdasági versenyképessége zálogának tekint.

Ennek megfelelően a 4000 már megépült AI “adatközpont” mellett további 3000 van épülőben, és a szavazók úgy tartanak attól, hogy a következő az ő kertjük végébe készül, mint a magyarok az akkugyáraktól. A republikánus stratégák szerint a labda a techcégeknél pattog: nekik kéne meggyőzniük a választókat, hogy a költségek ellenére az AI-beruházások a közjót szolgálják.

Sebők Miklós közgazdász-politikatudós elmagyarázta a múlt heti adásunkban, hogy az amerikai választók - republikánusok és demokraták egyaránt - legalább három okból aggasztónak tartják az AI-cégek működését.

Először: vélhetően a termelés AI-alapú automatizálása munkahelyek sokaságát fogja felszámolni.

Másodszor: jelen formájában az AI infrastruktúra növekedése egy szűk, elit réteg vagyonosodását szolgálja, másét nem - ezt a szűk elitet pedig rettenetesen nehéz megadóztatni. Az elit lobbiereje óriási, a vagyonadó bevezetése ellen szóló kampányokat milliókkal támogatják.

Harmadszor: az AI adatközpontok energia- és vízigényét roppant nehéz kielégíteni. (Pedig a vízigény egyesek szerint zárt rendszerű, tehát a víz elpárolgását nem eredményező hűtőrendszerekkel elvileg kezelhető lenne.)

Ennyi fért bele a héten, jövő csütörtökön újra jelentkezünk. Addig is ajánljátok a Szignál világpolitika hírlevelet az ismerőseiteknek is!

Üdvözöl a Partizán külpolitikai csapata,

Endrey Mátyás, Kósa Levente, Nahimi Botond, Pap Szilárd és Tóth Szilárd János