Kárpátaljai útinapló a háború árnyékából
- Nahimi Botond
- 5 nappal ezelőtt
- 7 perc olvasás
Nahimi Botond vagyok, és a Partizán gyártásvezetőjeként alapvetően az adások szervezését és lebonyolítását intézem, de a kárpátaljai riportunk előkészítő és helyszíni szerkesztésében is részt vettem – az ott átéltekről és a forgatás tapasztalatairól szól ez a hírlevél.
Szorosan az előttünk haladó mentőautó mögött hajtunk be a záhonyi határátkelőre. Az, hogy az orvosi konvoj részei vagyunk, valamelyest gyorsít a folyamaton, ráadásul péntek délelőtt lévén a sorban sincsenek sokan, az áthaladás mégsem teljesen gördülékeny. Az ukrán oldalon nagy odafigyeléssel, de minden felszerelésünket, a kameratáskákat és a hangtechnikát is tüzetesen átvizsgálják mielőtt továbbengednének. Végül jóváhagyják a beutazást, és átveszik tőlünk a Tisza-híd előtt kapott „kispapírt” is, amin a kocsiban utazók létszámát kellett „analóg módon” továbbítanunk az átkelő egyik végétől a másikig. Így végre áthaladhatunk a málló, sárga-kék Україна/Ukraine tábla alatt, valamelyest megkönnyebbülve ugyan, de vegyes érzésekkel – mégiscsak egy háborúban álló országba érkezünk.
Kettős céllal utazunk Kárpátaljára október közepén. Egyrészt a MedSpot (Medical aid on the spot) Alapítvány orvosi csapatát kísérjük el, hogy dokumentáljuk és bemutassuk, hogyan nyújtanak segítséget a kárpátaljai régióba érkezett háborús menekülteknek, illetve ekkor először az Ungvár környéki településeken élő magyaroknak is. Másrészt arra vagyunk kíváncsiak, hogy bírja a magyar határ menti hátország a háború megpróbáltatásait, a rájuk nehezedő nyomást, az ország keleti feléből érkező menekültek áradatát – és egyáltalán, milyen most a helyzet és a közhangulat a térségben, három és fél évvel azután, hogy Oroszország teljes körű offenzívát indított Ukrajna ellen 2022 februárjában. Ottjártunknak az is különleges apropót ad, hogy érkezésünk előtt egy nappal jelentik be, Trump és Putyin Budapesten tárgyalhatnak a békéről (bár azóta bizonytalan időre elnapolták).
A vár árnyékában futunk be Munkácsra, hogy központjában a lelket is kirázza belőlünk az az elképesztő mennyiségű macskakő, amilyenbe Budapesten már csak elvétve botlani az utakon. Többszöri próbálkozás után nyílik a kapu, végre sikerül behajtanunk a munkácsi kórház udvarára, ahová különleges szándékkal érkezünk: a MedSpot csapat tagja ez alkalommal dr. Kanizsai Péter szakorvos, egyetemi docens is, aki a kórház orvosainak és ápolóinak tart előadást a nyugaton és Magyarországon már bevett és általánosan alkalmazott triázs rendszer alkalmazásáról és szabályairól. A triázsolás folyamata teszi lehetővé, hogy az orvosi ellátásra szorulók – problémáikat azok súlyossága szerint mérlegelve – a megfelelő kezelést időben és szakszerűen megkaphassák. Kanizsai doktor előadásában különös figyelmet fordít a tömeges triázs módszereire, amely természeti katasztrófák, tömeges balesetek, háborúk esetén az orvosi személyzetre háruló nagymértékű sebesült-tömeg szakszerű kezelését teszi lehetővé, megfelelően elosztva a rendelkezésre álló egészségügyi erőforrásokat.
Az előadások és gyakorlatok után Ivan Meshkotól, a munkácsi kórház fiatal igazgatójától aztán azt is megtudjuk, hogy a nagyléptékű háború kitörése óta a munkácsi régióba érkezők miatt a kórházra hatalmas terhek hárulnak, ráadásul a kiszámíthatatlanság és a háborús sérülések ellátása is olyan kihívások, amelyekkel korábban nem kellett szembenézniük – így a triázs rendszer alkalmazása tulajdonképpen elkerülhetetlen a sikeres működéshez. Ő az első, akitől az ukrajnai fizetések mértékéről és az általános életszínvonalról is értesülünk – egy ápoló havi bére például 250 euro, tehát kb. 95 ezer forint –, de nem az utolsó.
Még aznap este, a MedSpotosoktól egy időre különválva alkalmunk nyílik interjút készíteni a magyar és ukrán felmenőkkel rendelkező Viktor Sztiniccsel, Munkács legrégebbi kocsmája, az Aranyszarvas bár tulajdonosával is. Alig pár órája vagyunk ekkor Ukrajnában, amikor Viktor szavain keresztül arcul csap minket a kárpátaljai valóság: a kettős, sőt többes identitásból eredő nehézségek, Zelenszkij elnök belpolitikájának árnyoldalai és a háború okozta pusztítás borzalmai, amelyek még itt, több mint ezer kilométerre a frontvonalaktól is beárnyékolják a hétköznapokat.
Másnap reggel aztán saját magunk is megtapasztalhatjuk azt a kettősséget, amelyben ez az ország, legalábbis annak „békés”, nyugati fele éli mindennapjait. Az ungvári főutcán sétálva vagy a város meghitt kávézóit elnézve nem is gondolnánk, hogy mi történik Ukrajna keleti részén. De reggel 9-kor – minden reggel 9-kor – megszólalnak a közterek hangszórói, hogy egy rövid hazafias üzenetet követően az ukrán himnusz dallamait sugározzák a munkába igyekvőknek. Ekkor megáll az élet, abban a pár percben mindenki a háborúban elesettekre emlékezik. Majd amint vége, minden megy tovább, ki-ki intézi a dolgait, éli az életét – mintha mi se történt volna. De persze nagyon is történt, sőt történik. A háború ott van a lelkekben, még ha ez kívülről nem is mindig látható. Ezzel az élménnyel magunkban már mi is inkább észrevesszük az utcán elhelyezett emlékpontokat, virágszálakat, mécseseket, a ukrán hősöket dicsőítő falfestményeket, a városszerte kihelyezett, az elhunytakra emlékező plakátokat, a friss, ukrán zászlós sírhantokat a temetőkben – vagy épp az Ung parti vásáron házi készítésű harci drónokra gyűjtő ukrán hazafiak sátrát, a kolbászos standok és bazári játékok közé ékelve.
Délelőtt az Ungvártól mindössze 10 kilométerre fekvő Bátfára kísérjük el dr. Spányik Andrást, a MedSpot vezetőjét és csapatát, hogy ez alkalommal a helyi magyar lakosságnak nyújtott segítségüket kövessük nyomon. A 2022-es inváziót követően valósággal elözönlötték Kárpátalját a különféle segélyszervezetek, egymásnak adták a kilincset a segíteni akarók – mára viszont szinte a MedSpot az egyetlen, akik még mindig rendszeresen járnak a határ túloldalára, így munkájuk kiemelten fontos az itt élőknek. Ezt bizonyítja az is, hogy a takaros, korábban teljesen magyarlakta faluban sorban állnak az emberek, hogy orvosi ellátásban részesülhessenek. Spányikék itt is, ahogyan a menekültszállókon is, átnézik a páciensek leleteit, vérnyomást, vércukorszintet mérnek, és nemcsak felírják a szükséges gyógyszereket, de a gyűjtött adományokból azokat ki is osztják a rászorulóknak. Rászoruló pedig sajnos akad bőven, Ukrajnában ugyanis nincs a magyarhoz hasonló társadalombiztosítási rendszer, a nyugdíj pedig – van, akinek mindössze 50 dollár, tehát nincs 20 ezer forint se – sokaknak a gyógyszerek fedezésére sem elég. Még a sokat tapasztalt orvosi csapat tagjai is elszörnyednek – felfoghatatlan szegénységgel szembesülünk, mégha a nyomornak nincsenek is szemmel látható jelei. De ez is, akárcsak a háború gondolata, ott él a kárpátaljai mindennapokban.
Ráadásul a magyar lakosságnak az ukrán nyelvtörvénnyel és az Ukrajna keleti feléből érkezők tömegeivel is meg kell tanulniuk együtt élni. Kárpátalján még az ukránt is egy sajátos, kárpátaljai nyelvjárásban beszélik, sok szavuk, kifejezésük eltér a hivatalos ukrántól, de az elsősorban az oroszokat célzó egynyelvűsítési törekvéseket a csak magyarul beszélő idősebb generáció tagjai különösen megszenvedik. Nemcsak a hivatalos ügyeiket nem tudják anyanyelvükön intézni, de az egészségügyi eljárások és a helyi háziorvos nyelve is csak és kizárólag az ukrán – ezért is felüdülés számukra, hogy ez alkalommal magyar ellátásban részesülhetnek.
Délután aztán ismét szembejön a háború valósága: Beregszászra menet katonai ellenőrző pontnál állítják meg a kocsinkat. Hiába a magyar útlevél, a korábban hallottak alapján még így is görcsbe rándul a gyomrunk – a hadköteles korú, igazolással nem rendelkező férfiakat keresik. Nem csoda, hogy a harcolni nem akaró fiatalok tömegei hagyták el Ukrajnát a háború első hónapjaiban. Sokan –például a nekünk is megszólaló bátfai nyugdíjasok jelentős része is – az így és ekkor Magyarországra vagy Európa más országaiba távozott rokonaiktól kapnak segítséget, hogy képesek legyenek megélni a szülőföldjükön.
Beregszászra érve rohangáló koldusgyerekektől hallunk először magyar szót. Az, hogy a szegénység ennyire elemi szinten része az életnek, hosszú távon az ember jellemére is kihat – ezt már Zán Fábián református püspök mondja nekünk, aki szerint ez a háború miatt megromlott szociális és gazdasági helyzet egyik legborzasztóbb hozadéka. A politikai és háborús folyamatokat tekintve nem derűlátó, de reméli, hogy 10 év múlva Ukrajna talán egy olyan szolidáris, szabad és gondoskodó ország lehet, ahol a háború okozta sebeket is képesek lesznek közösen begyógyítani.
Este aztán ismét tudatosul bennünk, hogy a jóízű, bőséges vacsora ellenére továbbra is egy háború sújtotta országban vagyunk. Helyi idegenvezetőnk jelzi: Telegram csoportokban terjed a hír, hogy aznap éjszaka számítani lehet légiriadóra – az Oroszországból indított rakétáknak ez a régió is célpontja lehet. Bár a helyiek már nem foglalkoznak az ilyesmivel, nekünk épp aznap volt alkalmunk elhaladni a Munkács külvárosában kiégett Flex gyár üzemei mellett – azt augusztus 21-én valóban elérték az orosz rakéták. Mindannyiunk telefonján ott a riadót jelző alkalmazás, így miután megegyezünk, hogy riasztás esetén mind levonulunk a szálloda pince szintjén található, ilyenkor kijelölt óvóhelyként is funkcionáló night clubba, nem a legkönnyebb szívvel térünk nyugovóra. Szerencsére az éjszaka eseménytelenül telik el, és mindannyian épségben ébredünk az ukrajnai időeltolódás miatti meglepően sötét reggelre hét órakor. (Később, már Magyarországon azért lehetőségünk nyílik megtapasztalni a telefonunkon hagyott applikációk jóvoltából, hogy milyen üvöltő szirénaszóra ébredni reggel hatkor.)
A reggeli után kifelé haladva Ungvárról különleges látvány tárul a szemünk elé. Mindenfelé lakópark csonkok, daruk emelkednek, építkezések zajlanak amerre a szem ellát. Ez is a háború egy másik, egészen különleges hozadéka. A gazdagabb, iparorsított, de frontvonallá alakult keleti országrészból nemcsak a menekülők, de a tőke is a biztonságosabb nyugati tájékra érkezik. Ungvár lakossága az elmúlt három évben a sokszorosára nőtt, megélénkült a kereslet, egyre újabb és újabb beruházások létesülnek, ez pedig tovább nyitja a szegények és gazdagok közötti, eddig is elég tág ollót.
A háború ilyen belső migrációs hatásait Nagydobronyban kevésbé érzékelni, azt azonban nagyon is, hogy kitörése óta az önkormányzatok munkájának sokkal nagyobb részét teszi ki a közigazgatási feladatok helyett az idősgondozás és a karitatív tevékenységek ellátása – osztja meg velünk Nagy Ferenc, a több mint 90%-ban magyarok lakta község polgármestere. Nagy mesél nekünk a nyelvtörvény hatásairól és problémáiról, de érthető okairól is, az ukrán nemzet megtörhetetlenségéről, a „visszacsatolás” kérdéséről és a magyar lakosság jövőjéről is. Épp továbbindulásunkkor telik meg a falu busza magyar népviseletbe öltözött gyerekkel – az aznapi szüreti mulatságra készülődnek vidáman.
Mi ismét Munkácsra tartunk, hogy egyesüljünk a Medspottal, akik a helyi menekültszállókon végeznek orvosi vizsgálatokat, illetve utolsó állomásként, itt összegzik majd az elmúlt napok tapasztalatait is. A külvárosban található, kóbor macskáktól hemzsegő gyártelepen álló épületek között mintha megállt volna az idő – legalább 30, de inkább 40-50 évvel ezelőtt. A göröngyös utat szegélyező bokrok között csapzott kutyák ugatnak, az egykori járda helyén lévő pocsolyákból lovak isznak. A környék kihaltsága ellenére a szálló második emeletén lázas munka folyik: gyógyszeres dobozok oszlopai között az ország keleti feléből érkezett, sok esetben mindenüket (nem egyszer mindenkijüket is) hátrahagyott vagy elvesztett menekült nők, idősek és gyerekek várnak egyaránt türelmesen a sorukra vagy fejezik ki épp hálájukat a szüntelenül dolgozó magyar orvosoknak. Itt már visszatérő vendégek Spányikék, és ezt érezni a hangulaton is – mindenki oldottabb, a köszönet (sokszor a másik számára nem is érthető) szavai személyesebbek. De az orvosok is büszkék a pácienseikre – betartják az előírt ajánlásokat, rendesen szedik a gyógyszereiket, igyekeznek figyelni az egészségükre. Mind annak ellenére, amin, amiken keresztülmentek.
Itt, a szálló egyik szobájában lehetőségünk nyílik röviden beszélgetni az egyik menekült ukrán asszonnyal is, aki elmeséli nekünk, hogyan érkezett ide Luhanszkból, milyen élete volt előtte, mit hagyott hátra. Az a valóság, amiről ő mesél nekünk, még innen, Kárpátaljáról is felfoghatatlan – hiába ugyanabban az országban zajlik, zajlott le mindaz, amit átélt.
Amikor hazafelé átkelve a Tiszán ismét Magyarországra érünk, ezek a gondolatok, ez a kárpátaljai kettősség az, ami velünk marad itthon is. Az ottaniak úgy érzik, innen nézve „ukránok”, Ukrajnából nézve magyarok. Innen egy háborús ország lakói, Kelet-Ukrajnából a béke szigetén élők. Innen szegények, a mindenüket elvesztett menekültek felől nézve mindennél gazdagabbak. Ezt a különc sorsot, a különleges kárpátaljai identitást tapasztaltuk mi is minden megszólalónknál, amely egyszerre felemelő és büszkeségre okot adó, de egyszerre terhes és elszigetelő is.
Így éreztük mi is: az itt élőket elfelejtette a magyar kormány, de elfelejtette Ukrajna is – magukra maradtak, pedig gondjaik, problémáik és nehézségeik a háború árnyékában aktuálisabbak és súlyosabbak, mint valaha.
Nahimi Botond
gyártásvezető
A MedSpot alapítvány munkáját az alábbi számlaszámon tudod támogatni: 16200010-10068182 (“Orvosi Segítség, Ahol Kell” Alapítvány)