A jugoszláv kommunistákra való emlékezés magyar érdek

A Szignál a Partizán külpolitikai brigádjának csütörtökönként megjelenő világpolitikai hírlevele. A rendszeres tartalom mellett a szerzőink rendszertelenül jelentkeznek extra tartalommal is, nagyobb lélegzetvételű, elemző anyagokkal. Ezen a héten Tóth Szilárd János szerkesztőnk jugoszláv szocializmusról szóló írását közöljük.

A jugoszláv szocializmus magyar szála

Határon túli magyar antikommunizmus: a szülői tanács tiltakozása ellenére leveszik az 1930-as években aktív pecellói kommunista, Samu Mihály nevét egy óbecsei iskoláról. Pusztán epizódja ez egy húsz éve tartó trendnek: Szerbia különböző pontjain az önkormányzatok – főleg a nagyobb városokban, nem a falvakban – lecserélik a kommunista utcaneveket, eltávolítják az emlékműveket.

Kár érte – és különösen kár lenne a magyar kommunisták, Samu, Cseh Károly, Fejős Klára, Kiss Ernő, Kizur István, Mayer Ottmár, Pap Pál vagy Sinkó Ervin nevét viselő közterekért, iskolákért, emlékművekért, díjakért. Szerencsére elég sok a helyén van még, úgyhogy ha most abbahagyják az átnevezősdit, még semmi nincsen veszve.

A vajdasági magyar közösség – egykor és ma

Az elmúlt 15 évben a vajdasági magyar közösség a felismerhetetlenségig megváltozott. Hála a „kettős állampolgárság” kínálta kilépési opciónak, a közösség harmada eltűnt, emigrált – Németországba meg Ausztriába.

A multietnikus – ún. szórvány – közegben élő magyarok száma, valamint a teljes magyar közösségen belüli aránya csökkent. Megnőtt az északi „tömbben” – kevésbé multietnikus közegben – élő, szerbül kevésbé jól beszélők aránya. A demográfiai trend az elkülönülés, a „gettósodás” felé mutat.

A Vajdasági Magyar Szövetség közpolitikai programja az utóbbi húsz évben erősítette a trendet azzal, hogy a magyar szempontból legfontosabb politikai, kulturális és oktatási intézményeket a multietnikus Újvidékről, a tartomány központjából, áttelepítette a „magyarabb” északi perifériára, Szabadkára és Zentára.

Ráadásul: a kettős állampolgárság megteremtette a jogi és intézményes kereteit annak, hogy némely határon túliak inkább (vagy kizárólag) a magyarországi politikai közösségben vegyenek részt.

Az eredmény a kollektív politikai imagináció változása: a vajdasági magyarok igen nagy része immáron idegennek és távolinak látja a belgrádi politikát.

A magyarországi pénzből működtetett kulturális és oktatási intézmények, valamint az ugyanígy finanszírozott médiában alkalmazott értelmiségiek folyvást azt a látszatot keltik – akár reflektálatlanul –, hogy a magyar Országgyűlésben és a belgrádi Skupštinában születő döntések a vajdasági magyarok életét hasonló súlyban határozzák meg.

A képzet nem totálisan hamis, tekintve, hogy a határon túli – nem csak vajdasági – magyar kulturális és oktatási intézmények ma már jelentős részben az anyaországi „köldökzsinórtól” függnek. Ám ennek nem szabad eltúlozni a jelentőségét: a határon túli magyaroknak töredéke szerzi a megélhetését a magyar állam által szponzorált szervezeteknél, főleg a pártmunkás bölcsészek esetében van ez így.

Valójában a vajdasági magyarok elsöprő többségét egzisztenciálisan érintő döntések továbbra is a Skupštinában születnek. A hazai politikai életből való kivonulás, a „gettósodás”, az országos ügyek nem ismerete egyenes úton vezetett a magyar közösség marginalizálódása, és érdekeinek háttérbe szorulása felé.

A trend az elmúlt másfél évben kicsi mértékben változott: az újvidéki pályaudvari előtető leomlása után kialakult tüntető-mozgalomnak vannak látható magyar megszólalói és szervezői, a magyar közösség a megelőző évtizedek szokásához képest egy fokkal erőteljesebben mobilizált egy országos ügy kapcsán.

Antikommunizmus a vajdasági magyarok körében

A magyarok Jugoszláviához és a szocializmushoz fűződő viszonyáról szóló beszédet feltétlenül a „gettósodás” határozza meg. Vajdaságban a magyarok körében az antikommunizmus sajátos változata népszerű. Eszerint a szocializmus színtisztán szláv impozíció, a magyar közösségnek benne érdemi szerepe nem volt. A magyar kommunisták a „szerb uralom” szálláscsinálói voltak.

Az etnicista narratíva szerint a kommunizmus idegen test a nemzet történelmében, csak elkövetői és felelősei lehetnek – nem építői. A magyar nacionalista emlékezőnek nem fér a fejébe a lehetőség, hogy az 1930-as évek Vajdaságában egy politizáló magyar embernek ne a határrevízió járjon a fejében, hanem a helyi magyarok igen mostoha társadalmi-gazdasági státuszának megjavítása.

Ráadásul a kettő között nem is mindig volt ellentét. A kommunisták nem idegenkedtek a határrevízió gondolatától. Az 1930-as évek közepéig a Komintern és még a Jugoszláv Kommunista Párt álláspontja is az volt, hogy Bácskát – amely lakosságának a magyarok és a németek együtt a többségét adták – vissza kell adni Magyarországnak.

Nagyon is volt keresnivalója egy 1930-as évekbeli vajdasági magyarnak a munkásmozgalomban meg a kommunistáknál. A régi elit java a nagy háború után elhagyta az országot. A magyarok elsöprő többsége elképesztő nyomorban, rendies viszonyok között élt – villanyáram, iskoláztatás, betonút, csatornahálózat, WC nélkül. Szegény parasztok voltak, föld nélküliek vagy törpebirtokosok. A városokban csekély számú ipari munkásság és polgárság élt, egy része zsidó.

A vajdasági magyarok körében – más etnikai csoportokhoz és másutt élő magyarokhoz képest – messze-messze felülreprezentáltak voltak az úri világ kárvallotjai. A munkásmozgalom égbekiáltó igazságtalanságok eltörlését ígérte.

Szép számmal csatlakoztak magyarok a munkásmozgalmi és szocialista ellenkultúrához Jugoszláviában. Szabadkán a pártélet a magyar zsidók 1944-es kiirtása előtt magyar nyelven folyt!

Kizur István fémmunkás volt a szabadkai vagongyárban, Boszniában esett el a népfelszabadító háborúban. Mayer Ottmár a mozgalmi Híd folyóirat szerkesztője volt, kommunista szervező. A magyar hatóságok 1941-ben felakasztották. Kiss Ernő Csúzán született, a párt tartományi bizottságának tagja volt. A szegedi Csillagbörtönben kivégezték. Szabó Ida Szabadkán volt textilmunkás, a háború idején a szlovén partizánokhoz csatlakozott, fegyveres felkelést szervezett. A háború után vajdasági képviselő volt. Cseh Károly adai tanító és szervező volt, a világháborúban orosz fogságba esett, majd a vörösök oldalán harcolt a polgárháborúban. 1941-ben elítélték, 1944-ben a sachsenhauseni munkatáborban megölték.

A felsorolt személyek két nyomós okból idegenek a ma embere számára. Először is a vajdasági magyar kommunisták nem hitték el, hogy az embereket – tehát a vajdasági parasztokat, cselédeket – emancipálni lehetne az úri világban, vagy akár a kapitalizmusban. Azt csakis a szocializmusban lehet. Ezt ma már senki nem hiszi.

Másrészt: a vajdasági magyar kommunisták a jugoszláv társadalom szerves részei voltak – nem pedig mellette éltek. Ezek az emberek nem csak lokális, a saját etnikai mikroverzumukat érintő ügyek iránt érdeklődtek. Jobban vizsgáztak állampolgárságból, mint a mai kettős állampolgár utódaik.

Miért fontos ma megemlékezni az antifasiszta küzdelem magyar hőseiről? Ugyanazért, mint amiért 1945 után az volt

Figyelembe kell venni a jugoszláv kontextust, ha jól akarjuk érteni, miért volt fontos 1945 után megemlékezni az antifasiszta küzdelem – benne a népfelszabadító háború – magyar résztvevőiről.

A magyar kommunistákról való megemlékezés nélkül a világháborús magyar részvételből csakis a hitleristákkal való szégyenteljes kollaborálás lett volna utólag látható, és nehéz lett volna elmagyarázni a jugó tömegeknek – Szlovéniában, Likában, Hercegovinában és Macedóniában –, hogy mit keresnek a magyarok a „testvériség és egység” kötelékében, ahova az 1944-45-ös magyarellenes vérengzés után mégiscsak bekerültek.

Kizur, Papp, Mayer, Samu és legfőképpen a Petőfi brigád emléke tehát minket, magyarokat védett – a délszláv többségtől.

A kommunista emlékművek és utcanevek azért vannak a helyükön Szerbiában, mert a népfelszabadító háborút a szerb társadalom többsége máig többé-kevésbé becsüli – méghozzá a četnik-rehabilitáció, a Nedić-rehabilitáció és általában a jobboldali emlékezetpolitika ellenére. 

Nem árt, ha a mai szerb nacionalisták tudnak róla, hogy a nácik feletti győzelemhez egy-két magyar is hozzájárult. Ilyen értelemben tehát a magyar kommunistákról való emlékezés értelme ma is ugyanaz, mint 1945-1990 között volt.

A magyarok helye a „reálszocialista” Jugoszláviában

A népfelszabadító háború szégyenfoltja, hogy 1944-45-ben Bácskában és Bánátban a partizánok szisztematikus etnikai tisztogatást hajtottak végre a helyi németek és magyarok ellen. A vérengzésnek a szerb-magyar akadémiai vegyes bizottság értékelése szerint 7500 azonosítható magyar áldozata van, de az összes magyar áldozatok száma ennek akár kétszerese is lehet.

A szerbiai antifasiszta baloldalon sajnos mindmáig él a mítosz, hogy nem etnikai tisztogatás történt, hanem pusztán a „fasiszta kollaboránsok”, köztük az 1942-es razziában vétkes emberek megbüntetése. 

Mindenesetre az epizód rövidnek bizonyult. Egyhamar eldőlt, hogy Titóék a magyar-kérdést mégsem kitelepítéssel és üldözéssel fogják kezelni – noha a baloldali közhiedelemmel ellentétben ezek igenis felmerültek opcióként a JKP-ban –, hanem inkább a magyarok kooptálásával a jugoszláv „testvériségbe”.

Ennek egyik eleme volt a kisebbségi intézményeket a magyaroknak is garantáló nemzetiségi politika – szabályos kvótákkal, magyar iskolákkal, kulturális intézményi hálóval, napilappal, hetilapokkal, folyóiratok sokaságával stb. –, a másik eleme pedig a gazdasági modernizálás.

Az 1989-ig fennállt „reálszocialista” diktatúrák alapvetően azt a modernizációs programot hajtották végre – az agrártársadalom ipariba átvezetését és a rendies viszonyok lerombolását –, amelyet nyugaton a polgárság és a fegyveres arisztokrácia csinált. Ennek érdekében a kommunisták egyidejűleg leszámoltak a klerikális reakció maradványaival, a polgári civil társadalommal és a munkásmozgalommal, az utóbbit kooptálva, és a Pártnak alárendelve.

A parasztság (amely a magyar közösség többségét adta) kedvezményezettje volt a szocialista modernizációnak. Az urbanizáció (tehát a falvak kiürülése) és a falvak modernizálása nyomán létrejött egy képzettebb, új magyar középosztály – valamint egy új magyar (párt)elit –, amelynek volt oka hálásnak lenni a rezsimnek. 

Megkockáztatom, a Samu Mihály nevét az óbecsei iskoláról levétető emberek 99%-ának családtörténete ezt illusztrálja.

Észbontó jelenség az antikommunizmus a vajdasági magyarok körében, már csak azért is, mert a magyar kultúrájú polgári réteget – azokat a magyar embereket tehát, akik esetleg a kárvallottjai lehetettek volna a szocializmusnak – a magyar hatóságok aktív hozzájárulásával 1944-ben már javarészt kiirtották.

A jugoszláv nemzetiségi politika belső (magyar) ellenzéke

Jugoszlávia nem homogenizáló nemzetállam volt – nem kellett mindenkinek feloldódnia a jugoszlávságban –, és nem is nemzetellenes szupra-állam, hanem nemzetközi rezsim volt, amennyiben a nemzetek „testvériségét és egységét” volt hivatott megteremteni. Jugoszláviában – éppúgy, mint a Szovjetunióban – a nemzeti identitást kodifikálták. A föderáció nemzeti köztársaságokból ált össze, a nemzeti mozgalmakat – különösen Montenegróban és Macedóniában – erőteljesen támogatták, irodalmi nyelveket és nemzeti történelmeket írtak stb stb.

Persze egy vajdasági magyar kommunistának látnia kellett, hogy a rendszer egyenlőtlenségeket kodifikál a jugoszlávok és a nem szláv magyarok és albánok között.

A törvény szerint a szerbek, a horvátok, a szlovének, a montenegróiak és a macedónok kollektíven nemzeti státuszt élveztek, a magyarok és az albánok viszont csupán nemzetiségit. A különbség: amíg az első csoportnak járt „saját” köztársaság, addig másodiknak nem. Ennek azért volt jelentősége, mert habár föderális szinten Jugoszláviában nem volt hivatalos nyelv, köztársasági szinten volt – aláhúzva, hogy a köztársaságok a tituláris nemzeti közösségük reprodukálását szolgálták.

Szemben a 30-as évekkel, 1945 után a magyarok alulreprezentáltak voltak a párttagok között – sokakat kiirtottak, mások emigráltak –, a pártelitnek viszont mindvégig volt magyar tagsága – Sóti, Szabó, Rehák, Major, Olajos stb stb. –, amely képviselte a „magyar-ügyeket”, és állást foglalt a kisebbségre veszélyes szerb sovinizmus ellen.

Például a közhiedelemmel ellentétben igenis volt magyar tagja a legfelsőbb tartományi pártelitnek – Rehák László –, aki vérkommunista (leninista) alapon tette szóvá szlávok és nem szlávok egyenlőtlenségét, rámutatva a visszásságokra.

Rehák szerint ha a föderációnak a nemzetek egyenlősége jegyében nem lehetett hivatalos nyelve, akkor az egyenlőség a köztársaságokban azt követeli, hogy ott sem legyen hivatalos nyelv. Az „egyoldalú kétnyelvűség” szerinte szintúgy káros: ha a magyarok és az albánok megtanulnak rendesen szerbhorvátul, akkor a délszlávok is tanuljanak meg magyarul és albánul. Mindez viszont történjen mindennemű kényszer nélkül – méghozzá mind a nemzetek, mind a nemzetiségek számára. Azt mondta, a szerbeket rá kell venni, hogy önkéntesen vegyenek fel magyar órát az iskolában — a magyaroknak pedig szűnjön meg a kötelező szerbhorvát nyelv-oktatás, helyette legyen fakultatív.

Ebből persze nem lett semmi. Helyette viszont az 1974-es alkotmány olyannyira megerősítette az autonóm tartományok – Vajdaság és Koszovó – hatalmi jogosítványait, hogy majdnem egy szintre emelte őket a köztársaságokkal. Ennek egyik értelme éppen az volt, hogy a nemzetiségek – magyarok és albánok – által nagy számban lakott régióknak legyen bizonyos mérvű politikai autonómiája.

A jugoszláv szocializmus – és a szocializmus magyar vonatkozásainak – komplexitásból viszont nem látszik semmi, ha a szocializmus örökségét provinciálisan, pusztán a magyar lokalitás szempontját figyelembe véve, az „úri világot” (a „magyar uralom” korát) idealizálva értelmezzük, a szocialistákat pedig összefoglalólag vérszomjas gonosztevőknek bélyegezzük, akik nevei nem érdemlik meg, hogy köztéren vagy iskolán legyenek láthatók.

Pedig néhányra érdemes lenne emlékezni.

Tóth Szilárd János