Soros György egyedül maradt: a leggazdagabb amerikaiak mind Trumpékat pénzelik

Szia,

Pár órával azután, hogy a Szignál ezen kiadása megérkezik a postaládádba, sor kerül az amerikai és kínai elnök találkozójára Washingtonban. Ennek apropóján az eheti világpolitikai magazinműsorunk Kínával fog foglalkozni, szombat reggel droppol majd a csatornán. A hírlevélben most ezekre nézünk rá:

●      az újabb körös német tartományi választások eredményének háttere;

●      az amerikai szupergazdagok kampányadományai;

●      Trump Grönland kapcsán kötött megállapodása;

●      az űrbéli fegyverkezés;

●      és a marokkói kivándorlás általánosabb tanulságai.

Honnan jönnek az AfD szavazók?

Múlt heti adásunkban az AfD áttörésével foglalkoztunk a német tartományi választásokon, és azt ígértük (vagy azzal fenyegetőztünk, ki-ki válassza a megfelelőt), hogy vasárnap folytatódhat a szélsőjobboldal diadalmenete Mecklenburg-Előpomeránia tartományban, és akár Berlinben is.

Mecklenburg-Előpomerániában 38 százalékkal nyert a szélsőjobboldali AfD, a karizmatikus és jó kormányzati teljesítményt maga mögött tudó Manuela Schwesig pedig egy erős kampánnyal felhozta szoros másodiknak a szociáldemokratákat, akik így könnyedén folytathatják a koalíciós kormányzást a Baloldallal és a Zöldekkel. Főleg miután a Német Szövetségi Köztársaság egész történetében eddig példátlan módon, a tartományi parlamentben nem lesz ott Konrad Adenauer, Helmut Kohl és Angela Merkel pártja, a CDU.

Itt tehát biztosan nem lesz AfD-kormány – ennek ellenére a sajtó slágertémája természetesen megint annak megértése, hogy honnan jöhetett az a rengeteg új AfD szavazó, akikkel a párt 17-ről 38 százalékra erősödött két választás között. Meg persze azok, akikkel két hete Szász-Anhalt tartományban 44 százalékig jutott a szélsőjobboldali párt. Németországban nagyon szép, látványos grafikonok készülnek erről.

Ez itt Szász-Anhalt úgynevezett „szavazóvándorlási ábrája” az AfD-re kihegyezve:

(Forrás: Infratest dimap – ARD via Berliner Morgenpost)

Ez pedig ugyanez grafikailag szerényebb, mecklenburgi kivitelben:

(Forrás: Infratest dimap – ARD via tagesschau)

A két tartomány erőviszonyai között sok a különbség, de ami mégis közös pont: az új AfD szavazók legnagyobb része (Szász-Anhaltban abszolút, Mecklenburgban relatív többségük) egyáltalán nem szavazott 4 éve – vagy otthonmaradó volt, vagy még kiskorú. Ez azt húzza alá, amiről az adásunkban is beszéltünk: Alice Weidel pártja különböző olyan sérelmek politikai felhangosítását látja el, amelyeket az establishmentnek tekintett korábbi pártok (Ulrich Siegmund szász-anhalti miniszterelnökjelöltjük szavával: Altparteien, az „ópártok”) nem akarnak vagy nem tudnak képviselni. Aki elégedetlen magával a rendszerrel, és a – bármilyen homályosan definiált – elitet teszi ezért felelőssé, azt az AfD képviseli. Még néhány szemléletes adat Mecklenburgból

• az összes szavazó 43, az AfD-seknek viszont 82 százaléka értett egyet azzal, hogy a tartománynak „alapvető politikai változásra van szüksége”;

• 91 százalékuk mondta, hogy figyelmeztetést akar küldeni a szavazatával az országos kormánynak;

• az új AfD szavazóktól azt kérdezték, inkább csalódás vagy remény vezette őket – kétharmaduk a csalódást nevezte meg;

• ja, és az exit poll által rossz anyagi helyzetűnek besoroltak között nem 38:35-re „nyert” az AfD, hanem 60:18-ra…
  

Mindeközben az AfD-vel szemben álló szavazóknak egyre nagyobb mértékben az AfD legyőzése válik a legfontosabb ügyévé, és hajlandóak taktikailag átszavazni a Legesélyesebb Kihívóra, így a pártok szavazótáborai kezdenek összeolvadni. Így történt, hogy Mecklenburgban a CDU az utolsó héten addigi tábora felét az SPD javára elveszítve kizuhant a törvényhozásból. De így történhetett meg a másik múltheti tartományi választáson, Berlinben is az, hogy zöld és szocdem szavazók a Baloldalhoz „csapódtak”, 26%-os eredményhez és jó eséllyel főpolgármesteri címhez juttatva az elsősorban a lakhatási válság megoldásával kampányoló pártot.

A Linke (Baloldal) különböző elosztási kérdések képviselete mellett arról is híres, hogy ők fasisztázzák leghangosabban az AfD-t, és előszeretettel vádolnak azzal mindenki mást, hogy megalkudott a szélsőjobbal. Így aztán az AfD előretörésén leginkább aggódók körében nagy volt az öröm a berlini eredmények miatt mondván, végre egy antifasiszta, baloldali siker. Csak azt felejtették el ezek a lelkes reakciók, hogy miközben a balos szavazat nem bővült, csak átdarabolódott, az AfD itt is 9-ről 16 százalékra erősödött, és 61 ezer korábbi nemszavazót vitt el az urnákhoz. Az egykori Kelet-Berlin külvárosi részein pedig a legerősebb párt lettek:

(A legerősebb párt választókerületenként a berlini választáson: feketével a CDU, kékkel az AfD, lilával a Baloldal, zölddel a Zöldek. )

2025-ben, a szövetségi választások után nem más, mint Magyar Péter adott izgalmas elemzést arról, honnan jönnek az AfD-sek. Ő így látta: „az AfD nem meglepő módon azokon a területeken szerepelt kiemelkedően, ahol jellemzően a kommunista utódpárt szokott tarolni. A kommunista nem vész el, csak átalakul.” Mint látjuk, a helyzet ennél összetettebb és a párt szavazóit bármilyen -izmus helyett sokkal inkább a rendszer felforgatásának szándéka köti össze. Kár, hogy épp ezt nem kapják meg politikusaiktól: a stagnálásra, a kifulladt német gazdasági modell megreformálására – amelyet néhány hete Karas Dáviddal, egy korábbi Unortodox adásban pedig a világhírű szakíró Wolfgang Münchauval beszéltünk át – ugyanis az AfD kísérletet sem tesz.

Grönland nyugvópontra jutott?

(Forrás: A török Anadolu hírügynökség)

Szerdán, szeptember 22-én, az ENSZ Közgyűlés árnyékában az USA, Dánia és Grönland kormányzata megállapodást írt alá a sziget geopolitikai státuszát illetően. A megállapodás értelmében az amerikaiak nagyobb szabadságot kapnak Grönland katonai ellenőrzése terén, miközben az USA ellenfelei nem építhetnek katonai bázist a szigeten, és bizonyos érzékeny beruházásokhoz is amerikai jóváhagyást kell kérniük. Trump az ENSZ-közgyűlés előtt elmondott beszédében be is jelentette, hogy az Egyesült Államok azonnali hatállyal megkezdi „nagy katonai jelenlét kifejlesztését a megfelelő helyszíneken”, többek közt két új katonai bázis kiépítését.

Dánia és Grönland viszont hangsúlyozza, hogy a megállapodás nem érinti Grönland dán szuverenitását és a grönlandiak önrendelkezési jogát. Ami az elmúlt másfél év trumpi fenyegetéseit figyelembe véve, nagy eredménynek tűnhet.

Persze katonai értelemben a sziget már eddig is jelentős amerikai befolyás alatt állt, az északi sarkvidék klímaváltozás okozta stratégiai felértékelődése és a szigeten állítólag megtalálható ritkaföldfém készletek mégis újra a nagyhatalmi versengés helyszínévé tették Grönlandot. De persze a sziget fontos a földkörüli pályán lévő műholdakkal való kommunikációban is, mint ebből a januárban készült, nagyon érdekes angol nyelvű szakértői beszélgetésből is kiderült.

Apropó űr…

Az Egyesült Államok először ismerte el nyilvánosan, hogy fegyvert telepített Föld körüli pályára. Troy Meink, az amerikai légierőért felelős államtitkár egy konferencián beszélt arról, az „űrbeli” fegyverre azért van szükség, hogy megvédjék az amerikai erőket az ellenséges támadásoktól, de azt nem árulta el, pontosan milyen eszközről van szó, mire képes, vagy mikor állították pályára.

Elemzői feltételezés szerint az Egyesült Államok mellett Oroszország, Kína, Észak-Korea, Irán és India is rendelkezhet fegyverekkel bolygó körüli pályán, a mostani bejelentés jelentőségét inkább csak az adja, hogy az eddig sejtéseket konkrétan senki nem erősítette meg. Az 1967-es világűrszerződés a tömegpusztító fegyverek pályára állítását tiltja, de általánosságban nem tiltja a hagyományos katonai eszközök alkalmazását.

A haditechnológia sosem tartozott a világ legátláthatóbb területei közé, de a világűrt érintő fegyverkezésre ez még hatványozottabban igaz. Konkrét információkat ugyan nem tartalmaz, de ha kíváncsi vagy, hogyan is gondolkodik az amerikai főáramú titkosszolgálati elit és befolyásos kommentariátus erről a kérdéskörről, akkor érdemes elolvasni a CIA-vel bensőséges viszonyt ápoló sztárújságíróból kémregény-íróvá avanzsált David Ignatius 2024-ben megjelent Phantom Orbit című regényét, amely kiválóan jeleníti meg az amerikai elitek félelmeit, stratégiai elképzeléseit Kínával és az űrbéli fegyverkezéssel kapcsolatban.

Melyik pártot pénzelik az amerikai szupergazdagok?

A 20 legnagyobb kampánydonorból 16 Donald Trump republikánus pártját támogatja a novemberi félidős kongresszusi választások kampányában, Soros György az egyedüli, aki nem. Ez derül ki a Financial Times összeállításából, amely arra is rávilágít: az amerikai szupergazdagok kampányadományai az elmúlt évtizedekben is inkább a jobboldalnak kedveztek, de ennyire egyenlőtlen talán még sosem volt az eloszlás.

A 10 legnagyobb amerikai kampánydonor

Az is kiderült, hogy a kampányfinanszírozás talán még soha nem koncentrálódott ilyen mértékben egy szűk elitnek a kezében: a 2025-26-os választási ciklusban a politikai szereplők támogatására összegyűjtött 2,8 milliárd dollárnyi kampánytámogatás több mint harmada a 20 legnagyobb kampánydonortól érkezett.

Ahogyan az utóbbi pár választási kampányban, most is aránytalanul nagy szerepet játszottak a kriptovalutákban utazó nagyvállalkozók, akik mind a republikánus, mind a demokrata pártok előválasztásain megpróbáltak kriptobarát jelölteket győzelemhez segíteni. Ezen a példán keresztül amúgy pontosabban érhető tetten a nagytőke kampánytámogatásainak politikabefolyásoló hatása: nem föltétlenül arról van szó, hogy el tudnák érni, hogy a népszerűtlenebb párt nyerjen a félidős választásokon, de azt igen, hogy a pártok frakcióiban, stratégiailag fontos pozíciókba olyan emberek ülhessenek, akik „fogékonyabbak” adott piaci szereplők vagy egész szektorok érdekeinek a képviseletére.

Miért akarnak kivándorolni a marokkóiak?

A nyári ceutai válsághelyzet, mely során pár óra leforgása alatt 80 ezer marokkói lépett be az észak-afrikai spanyol exklávé területére, remélve, hogy bebocsátást nyer az Európai Unióba, újra a migrációt helyezte az európai politika középpontjába.

Egy 2024-ben készült felmérés szerint a marokkói lakosság 35 százaléka fontolgatta már a kivándorlást, a 18-29 éves korosztályban az arány pedig elérte az 55 százalékot. Felmerül a kérdés, az EU külső perifériáján található, nem a legszegényebb országok közé sorolható Marokkóból miért akarnak ilyen sokan eljönni. Erre ad választ Alberton Garzón spanyol közgazdász és ex-miniszter a Substack oldalán nemrégiben közölt elemzésében.

A marokkói kivándorlás mögött nem elsősorban a migrációs politika, hanem az ország gazdasági modelljének problémái állnak – állítja az elemzés. Marokkóban alacsonyak a bérek, kevés a stabil, jól fizető munka: az ország az elmúlt évtizedekben ugyan sok embert kivont a mezőgazdaságból, de nem épült ki helyette elég erős ipar. A mezőgazdasági foglalkoztatás 1991 és 2025 között 52 százalékról 27,9 százalékra esett, miközben a feldolgozóipar és az építőipar együtt csak három százalékpontnyi munkaerőt vett fel. A felszabaduló munkaerő nagy része alacsony termelékenységű és bizonytalan szolgáltatói munkákban kötött ki, és „tartalék munkaerőként” alacsonyan tartja az iparban foglalkoztatottak béreit is.

Erre épül Marokkó exportmodellje is: a multik az alacsony bérek miatt telepítenek termelést az országba. Ez viszont az is jelenti, hogy az exportágazatok termeléséhez szükséges alapanyagokat és technológiát importálni kell, vagyis Marokkó külső fizetési mérlege durván negatív lesz: 2026 első hét hónapjában az import értéke csaknem kétszerese volt az exporténak. Ennyi kifolyó valutát valamivel ellensúlyozni is kell: itt jönnek a képbe a külföldön dolgozó marokkóiak hazautalásai, amelyek a GDP 7,7 százalékát teszik ki.

Az elemzés fő állítása ezért az, hogy a kivándorlás nem egyszerűen a marokkói gazdasági modell kudarca, hanem bizonyos értelemben a globális termelési rendszer által megkövetelt szükséglet. Ráadásul az ország duplán profitál a migrációból: a munkaerő egy része külföldre megy és pénzt küld haza, közben pedig Európa fizet azért, hogy Marokkó visszatartsa a migrációt. Garzón szerint tehát a határok szigorítása önmagában nem fogja megszüntetni a kivándorlási nyomást, ahhoz az egész egyenlőtlen fejlődésen alapuló világgazdaság szerkezetét kellene megváltoztatni.

Erre a hétre most ennyi, jövő csütörtökön érkeznünk újra!

Üdvözölnek a Partizán külpolitikai szerkesztői: Endrey Mátyás, Kósa Levente, Nahimi Botond, Pap Szilárd, Tóth Szilárd János