Kapálózás helyett örökségépítés: van szép halál a politikában?
"Nem hiszem, hogy a pártot maga alatt fölemésztő MDF-elnök Dávid Ibolya, és a magát most konzervatívnak valló Bokros Lajos mögé be lehet vinni egy hiteles liberális pártot. Egy párt ne adja fel az önállóságát! Lehet csinálni egy olyan liberális pártot, mely erősebb, mint a mostani!”
Ezekkel a szavakkal bírálta az SZDSZ végnapjaiban pártjának az MDF-fel kötött kényszerszövetségét Horn Gábor (akinek saját bevallása szerint legemlékezetesebb politikusi mondatát erre találjátok), érzékletesen bemutatva azt a dilemmát, amivel ma jó néhány politikai szereplőnek újra szembe kell néznie: hogyan lehet méltósággal kimúlni és méltó örökséget hagyni a politikában, nem pedig keserű szájízt és mikroszkóppal is alig látható szellemi űrt?
Egy olyan világban, ahol a parlamenti frakciók közül 5-höz is olyan párt tartozik, amelynek egy, sőt nulla százalékokat mérnek a közvélemény-kutatók, ez a kérdés különösen aktuális. Még soha nem fordult elő, hogy egy párt ebből a sávból vissza tudjon térni a releváns politikai erők közé. Ilyenkor beindulnak az egyéni túlélési stratégiák, ki-, átlépések, a Horn Gábori, belsőleg kritikus hangok felbátorodása.
Emberileg teljesen érthető, hogy aki hosszú éveket töltött egy politikai projekt építésével, nem szívesen mond le róla, és a végsőkig kapaszkodik bele jobb időket vagy váratlan fordulatot remélve. Mégsem árt ebben bizonyos tudatosság: komikusan hat kimódolt, szavazatveszteség-minimalizáló, papírízű válaszokat hallani olyan politikusoktól, akiknek igazán nincs okuk szavazók elvesztésén aggódni, mert nincs kiket elveszíteniük. Ha nincsen tét, az jelenthetné akár azt is, hogy az ember szabadon beszélhet – ehhez persze szükséges bizonyos határozottság és elkötelezettség olyan értékek mellett, amelyek képviselete stratégiailag nem előnyös, egy ilyen helyzetben viszont formálhatná a közbeszédet.
Egy óceánnal arrébb, Amerikában sokkal gyakoribb, hogy olyan politikusi beszédet is hallunk, ami nélkülözi ezt az óvatoskodást – na nem azért, mert ott magasabb rendű lenne a demokratikus kultúra (és erre így a hosszú Trump-korszak kilencedik évébe lépve sokan kezdenek ráeszmélni), hanem a választási rendszer sajátosságai miatt. Eleve esélytelenül induló “harmadik párti” indulók, és az előválasztásokba ismeretlenként belevágó jelöltek azok sokszor, akik megjelenítik a politikai bátorságot, az innovatív, többséget soha nem szerző, de a közbeszédet befolyásoló gondolatokat.
2012-ben Ron Paul republikánus képviselő esélytelenként nyugodtan a pártelit szemébe mondhatta, hogy elég volt a végtelen háborúk támogatásából. 2020-ban a demokrata Andrew Yang addig hallatlan módon az amerikai közbeszéd tárgyává tette az alapjövedelmet. Még korábban, 2000-es veresége után, tehát már bukott politikusként, Al Gore alelnök a klímaváltozás elleni harc mainstreammé tételét vállalta fel. Pedig nekik “csak” az ismertségük, a politika színpada állt rendelkezésre, formális pozíció nem.
Nem tudom, a Momentumnak, a Párbeszédnek, az LMP-nek, a Jobbiknak vagy az MSZP-nek van-e még visszaútja ahhoz, hogy tényleges választókat képviselhessenek. Biztosan van viszont még másfél évük, hogy képviseljenek ügyeket, hogy örökséget hagyjanak maguk után – olyan magokat ültessenek el, amikből egyszer még kinőhet valami. Ezeken a politikusokon múlik, mire használják az ismertségük és helyzetük okán rendelkezésre álló pozíciót: kétségbeesettnek tűnő, például az iskolázatlan szavazók ellen hergelő kísérletekre, vagy ezen felülemelkedve találnak olyan zöld, szocialista, liberális, konzervatív értéket, ami értelmet adhat pályafutásuk záróakkordjainak. A hajléktalan emberek méltóságától a menekültügyön át a témák, az eddig talán tabusított és stratégikusan elkerült témák sora így a NER tizenötödik évében az utcán hever.
A “szép halál” kérdésköréről beszélgettünk a múlt heti, miskolci Vétóban is, ahol Ruff Bálint elmondta: ezeknek a pártoknak eddig, nagyobb tét mellett is meglett volna a lehetőségük a politikai bátorság felmutatására, de alig-alig éltek vele. Mégis, akár nyerhetne is a közéletünk azzal, ha legalább tét nélkül sikerülne.
Endrey Mátyás,
Szerkesztő