Orbán, az empatikus edző
Összecsődült az újjobboldali világ az amerikai konzervatív konferencia-franchise budapesti állomására e hét csütörtökén és péntekén. Igaz, a pár nappal korábban megtartott lengyel CPAC-kel ellentétben Budapestre nem érkezett amerikai kormányzati szereplő. De európa számos vezető politikusa itt volt a Néppárttól jobbra álló pártok soraiból. Orbán Viktor a megnyitón elmondott beszédében már utalgatott is a három párt egyesítésének szükségességére. Igaz, Georgia Meloni és Marine Le Pen, a két legnagyobb súlyú szereplő pont nem voltak itt.
A beszédről szó volt az eheti Vétóban is, de a számomra legérdekesebb szempontra már nem maradt idő: a szélsőjobbos harcostársak között Orbán Viktor megmutatta empatikus arcát.
A beszéd két részből állt: a miniszterelnök először sorban köszöntötte a megjelent politikusokat, mindenkinek elsorolta érdemeit, és támogatását fejezte ki az őket érő vélelmezett igazságtalanságok miatt. A beszéd felénél tért rá a jövőre, a négypontos patrióta tervre Európa visszaszerzéséért (hanyadszor is?), és hogy először mindenkinek otthon kell nyernie.
A beszédhelyzet világos: a jó edző szól csapatához. Feltüzel, de nem szigorral, hanem odafigyeléssel. Mindenkiről gondol valamit személyesen, mindenkivel kapcsolatban van elképzelése. (Bennem azért felmerül a kérdés: vajon a megszólított politikusok is kényelmesek ezzel a helyzettel? Vajon Mateusz Morawiecki is úgy tekint Orbán Viktorra, mint edzőjére? Mennyire komfortos a megszólítottaknak ez a szerepkiosztás?)
Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a benyomásom, de a CPAC-nyitóbeszédből süt az empátia. Hadd hozzak néhány példát, milyen szóhasználattal él a miniszterelnök a szövetségesei felé (kiemelések tőlem):
„Itt van velünk Irakli Kobakhidze, aki a nemzetközi patrióta mozgalom georgiai hőse.”
„És köszöntöm Santiago Abascalt… Barátaim, ma Spanyolországban kell elszenvednünk a legbrutálisabb elnyomást.”, „üdv, Kapitány!”
„öleljük keblünkre Mateusz Morawieckit”
„Ha lenne igazság, ma Ausztria kancellárját Herbert Kicklnek hívnák. Ő nyerte meg a választást, csak ellopták tőle a kancellárságot.”, „El fog jönni a Te időd!”
Geert Wildersnek „nincs egy nyugodt pillanata”, „progresszív honfitársaitól sem kap egy jó szót”.
Nem mennék most bele azokba a részletekbe, hogy mi is történt Georgiában, hogy a kancellárság ellopásának számít, ha nem kötnek koalíciót egy jelölttel, vagy hogy Robert Fico megtámadásáért gyakorlatilag a világ összes liberálisát tette felelőssé a miniszterelnök.
Csak szeretném felhívni a figyelmet a nyelvi megformálásra: micsoda odafigyelés, mindenki nyűgének-bajának pontos ismerete, odafigyelő, érzékeny mondatok. Mikor hallottuk a miniszterelnököt utoljára így megszólítani magyar választópolgárokat? (Anyák napi köszöntés nem számít.) A pilisvörösvári fórumon tett ugyan gesztusokat a megjelentek felé, de ha a nagyobb nyilvános beszédekre nézünk a Szakma sztártól a Harcosok klubjáig, ilyen odafigyelést nem találunk.
Csak a külföldi szövetségesek között. Idehaza: harc, harc, küzdelem.
Ittzés Ambrus,
szerkesztő