Putyinok árnyéka a nyarunkon | Heti Feledy

Sziasztok!

Újfent itt a #HetiFeledy, a mai hét kivételével ebben a szezonban is minden szerda reggel jelentkezem majd. Az induló héten két levelet fogtok kapni, ezt az évadkezdő mailt, és egy meglepetés témát szerdán! Köszönjük a Partizán nevében is a sok támogatást, így már biztosan együtt követhetjük a következő időszak politikai eseményeit!

• Köszönöm a nyár előtti záró hírlevélre érkezett visszajelzéseket: őszintén nem gondoltam volna, hogy éppen a metázás lesz a megosztó és sarkall egyeseket kritikára, másokat biztató sorokra, mindenesetre ha lemaradtál róla, itt még el tudod olvasni, hogy mit írtam július elején az intézménytelenítésről, és mondd el, hogy egyetértesz-e vele!

  
  

• Érkezik október 4-én a cseh választás, Partizán-műsorral készülünk szokás szerint, hiszen nem mindegy, hogy az EU-kritikus patrióta, Andrej Babis alakíthat-e majd kormányt vagy összehozza a mostani koalíció valahogy a hosszabbítást.

  
  

• Lesz Heti Feledy Klub, a meghívóval szeptember elején jelentkezünk, illetve ha valaki szeretne egy Klubeseményt hostolni, írjon emailt és egyeztetünk!

Befűtve

Üdvözlet a magyar kampányszezon és a geopolitikai turbulenciák ikerterhességének 8 hónapos hajrájában! Az egyikről legalább sejthető, hogy elmúlik. A mögöttünk lévő nyár a hírlevél által felfestett trendeket csak egyre erősödő kontúrokkal húzta meg. Röviden: a strongman-ok még tovább izmoztak. Az egyszemélyi vezetők túlsúlyának ciklusába haladunk befelé, ahol mögöttük kisebb, de semmi esetre sem transzparens, és főleg nem megválasztott körök azok, akik valójában előkészítik a döntéseket.

Ki az a strongman?

Őket még nem hívjuk hivatalosan autokratának, vagy diktátornak, de ha rajtuk múlik, akár azok is szívesen lesznek. A Mango Mussolini (Trump csúfneve demokrata posztolók közt) vagy a Zsebdúcse jelenségek nagyon erősen elválasztandók a valódi diktátoroktól. Merthogy az egy egész más történet, hogy Kim Dzsongun beleszületett a lehetőségbe és élt vele. Még Hszi Csin-ping esete a Kínai Kommunista Párt élén sem hasonlítható össze azzal, mint amikor egy demokratikusan működő országot kezdenek átjárni a strongman-folyamatok. Ez utóbbi egy jóval nagyobb transzformáció, hiszen az állami demokratikus működést alapjaiban írhatja át klientúra- majd politikai áramvonalasítás jegyében.

Szuper(strong)man

Vad döntések nyara van mögöttünk. Ezeket a döntéseket többnyire egyszemélyi vezetők hozták, belpolitikai megfontolásokból, külpolitikai hatásokkal. Trump csak összehozta a személyes találkozót Putyinnal, hogy elterelje a figyelmet az Epstein-ügyről, és még a vámegyezmények körüli szakmaiatlanságokról is. Zelenszkijék megváltoztatták volna az antikorrupciós testületek irányítását, de az uniós vezetők felhördülése meg tudta állítani ezt. Putyin rekordokat döntő rakétazivatarokat zúdított Ukrajnára, mindenféle tárgyalások előtt és után is, hogy ezzel demonstrálja elhatározottságát a háború iránt. Vučić pedig Szerbia-szerte nézi, ahogy maszkos „ismeretlenek” és saját rendőrei verik a tüntetőket, akik az ő lemondását és előrehozott választást követelnek.

Mi a strongman valódi célja?

A strongmanok mindig a saját, egyéni (gyakran: családi!) érdekükön keresztül fogják szűrni a külpolitikát. A személyes túlélésük, adott pillanatbeli érdekük és jó-rossz taktikázásuk (hiszen ritka, hogy elvi stratégia kötné) mentén fogják felhasználni a nemzetközi színpadot.

Persze a világ megváltozott, amúgy se könnyű figyelmen kívül hagyni a többi kontinens és szereplő ficánkolását. A magyar miniszterelnök rengeteget beszél a világpolitikáról, kritikusai szerint már a belpolitikai gondok elől menekül abba.

• Rosszabb hír, hogy a belpolitikában sem lesznek sosem a választóik képviselői a strongmanok. Nincs a világtörténelemben „jó” diktátor, az egyszemélyi vezető hatalmának ópiuma mindig felemészti a maradék belső egyensúlyokat is. A strongman a politikatudomány törvényszerűségével mindig ezen az úton halad. Azok a tömegek, akik a demokráciákat átadják a strongmanok kezébe, törvényszerűen csalódnak majd a vélt bölcs vezetőjükben.

Nyári csalódások

Trump szavazói most szembesülnek azzal, hogy a társadalombiztosítási ellátásuk szűkül, az élelmiszersegély-programok kevesebb támogatást kapnak, a Trump crypto-vállalkozások többnyire elvitték a pénzt, a bevándorlók közül pedig messze nemcsak a bűnözőket viszik el, hanem éppenséggel a mezőgazdasági idénymunkásokat is.

• Putyin „szavazói” már rég szembesültek azzal, hogy a háború nem az ő érdekük, a vállalkozók mozgásterét drámaian szűkítette a nemzetközi gazdaságban, és immár otthon is  bokán rúgta a hitelezést az infláció és a hatalmas alapkamat; a munkaerő flexibilis és képzett része lelépett, a kínai üzletemberek pedig beleharapnak az orosz oligarchák tortájába is.

  
  

• Netanjahu a legkonkrétabb ellenállást a túszok családjai és a velük szolidáris szavazói csoportok részéről kapja, de növekszik a katonai szolgálatot teljesítő családok felől az ellenérzés, hiszen egyre hosszabban vannak távol, és nem látszik a háború vége. A katonasorban lévők eközben kimaradnak a munkaerőpiacról.

  
  

• Érdekes belpolitikai elemzés tárgya lehetne, hogy az Orbán-rendszer a saját szavazói felé hogyan (nem) számol el a napi egymillió eurós bírósági büntetéssel, a Brüsszelben hagyott pénzekkel, a jogállamiság gyengülése során hanyatló befektetői hangulattal, amelyet a kínai tőke sosem lesz képes ellensúlyozni; és immár a nemzetbiztonsági aggályokkal Berlin részéről.

A nyár szépen megmutatta tehát, hogyan jönnek felfelé a strongmanok. A civilizációnk alakulásában annyiban ez biztosan visszalépés: már sokszor próbáltuk az egyeduralmi formációkat. Egyszer sem vált be, de ugye erre emlékezni nem divat.

• Párezer évig fel sem merült, hogy ne az alattvalók legyenek az uralkodóért. Ha felmerült, akkor hamar porba hullottak a fejek, jöttek a tüzes trónok vagy egyéb, a kor szintjén szakszerű megfejtések. A zsarnokölés mint elvi lehetőség felvetése politikatörténeti áttörés e szempontból. Még párszáz éve is az abszolutista monarchiák voltak #trending Európában. Végül a választójog kiterjesztésétől a szociális piacgazdaságig bő száz év kellett, mire valóban beköszöntött a népszuverenitás.

  
  

• Bár a gondolat maga szinte univerzális lett, a megvalósítás a nyugati világra és néhány fejlett országra korlátozódott. A felvetés, hogy egyenlőek az emberek, higgyük el, hogy nem volt triviális. Semmilyen formájában, hiszen mindegyikért meg kellett küzdeni: először az alattvalók az uralkodóval szemben, a nem-arisztokraták az arisztokráciával szemben, majd szépen sorban a nők a férfiakkal szembeni egyenlőségükért, illetve a különböző rasszok a vezető csoporttal szemben, és sorolhatnánk.

Nem volt triviális. Ami ebből következik: hogy nem is garantált.

• A népszuverenitás jegyében az egyes társadalmak önmaguk kormányzását gyakorolhatják, ezeket hívjuk nemzeti kormányzatoknak. Ez lehet szövetségi forma, centralizált vagy éppen alkotmányos monarchia, a lényeg az, hogy a hatalmat időszakosan lehet csak megtartani, és a csoportok egy relatív egyenlő versenyben vesznek részt. Sok helyen kell a legjobb országokban is figyelni, hogy ezek a keretek megmaradjanak, mert ezt sem tartja meg automatikusan – magától – egy alkotmány, egy társadalom sem.

  
  

• Az állami választott vezetők a közigazgatás fölötti politikai döntésekért és stratégiai szövetségekért felelősek. Elvileg. Leválthatóságuk és cseréjük – a demokratikus körforgás – önmagában garancia arra, hogy „ma nekem, holnap neked” alapon, kooperációban gondolkodjanak, ne kiszorításban.

  
  

• No ennek ugye vége sok helyen, ahol a „másik oldal” „végzetes veszélyt” vagy bármi hasonlót jelent.

A strongman lényege, hogy megmunkálja a demokratikus intézményrendszert a saját képére, ellenségképet kreál, illetve saját lojalistái számára az erőforrásokat előteremti. Ahogy száz éve a rádió, most a közösségi média segíti a kommunikációt közvetlenül a szavazók háztartásába, sőt, inkább a zsebében lévő eszközökön.

A nyár realista következtetése, hogy tényleg semmi új nincs a nap alatt. Azok picit rosszabbul aludtak, nemcsak a szúnyogok miatt, akik felismerik ezt a mintázatot, és látják, hogy a folyamat hova fut ki, ha nincs közbeavatkozás.

• A demokráciák strongman-irányba való eltolása pedig minden rendes diktatúra alapérdeke, hiszen egy egyszemélyi – mégoly ügyetlen – vezetővel sokkal egyszerűbb tárgyalni, őt befolyásolni, megvásárolni a környezetét, mint egy széles intézményrendszer sok szempontot behozó döntési folyamatát eltéríteni.

  
  

• Ezért Európában jól látható módon több erő dolgozik jelenleg azon, hogy megérlelje a strongman-szüretet, mint azok a demokratikus erők, akik igyekeznek az ellenállás módszertanát megalkotni.

A mérleg másik oldala

Csakhogy ez sem könnyű, jelenleg úgy látszik, hogy az ideológiai fluiditás növekedésével párhuzamosan a moderált politikai üzenetek nem tudnak termékeny talajra hullani. A lengyel példa e téren intő jel a magyar választás elé: Donald Tusk kormányának tevékenységét a jogállamiság iránt érzékeny megfigyelők növekvő aggodalommal nézik, hiszen a jogállamiságot nem csak jogállami eszközökkel igyekszik helyreállítani. Bár vitatja a kormányzat egyes alkotmánybírók kinevezésének jogszerűségét, ahogy a főügyészi poszt körül is beállt a jogvita, ez egy politikai alapon megkettőződött jogrendszerhez vezethet – a befektetők rémálma, főleg, ha kormányváltásokkal számolnak, és akár négyévente új igazságszolgáltatás jöhet.

• Tuskék ezt militáns demokráciának hívják, és akár Magyarországon is kérdéses lehet, hogy egy nem-Fidesz kormányzat, amely kevesebb, mint kétharmados felhatalmazást kap, milyen módon tudna működni, de ugyanez a kérdés Romániában is gyorsan akut lehet.

  
  

• A demokrata kormányzó Kaliforniában arra jutott, hogy ha Texas átírja a választókörzeteit a republikánus érdekek mentén – tehát hogy leszalámizza a demokrata szavazókat, és ezzel szinte biztosan több republikánus képviselőt juttasson Washingtonba – akkor ezt a lépést ők is megteszik fordított irányban. Több demokrata kormányzó felvetette ezt azóta.

  
  

• A Birodalom egyik utolsó adásában kibeszélt New York-i demokrata előválasztás győztese, Mamdani karaktere is azt mutatja, hogy a strongman-kísérletek a másik oldalt is könnyen radikalizálják.

Kérdések az őszre

Az egyik fő kérdés megmaradt a következő hetekre, hónapokra: vajon Donald Trump egyszer tényleg felszívja-e magát Putyinnal szemben és vált-e az amerikai politika konfrontatív módra? Egyelőre nagyobb esélyét látni annak, hogy egy papírgyőzelemmel kiegyezne Trump, és inkább haladna az oroszoknak a kínaiakról való lefaragásában, akár nagyobb európai árat is megfizettetve a NATO-tagokkal és persze az ukránokkal.

• Kérdés, hogy a vámháború az USA és az EU között nyugvópontra jut-e a friss egyezménnyel, vagy értelmezési kérdésekben alacsonyabb szintre terelődik, esetleg újabb frontokat nyit a befektetések okán.

  
  

• A Kína–EU viszony még ennyire sincs nyugvóponton, eddig ugye tárgyalási alap volt Brüsszel kezében Washington felé, hogy mennyire áll be az EU az amerikai keménykedés mögé.

A magyar külpolitikában a nyár több potenciális töréspontot hozott a felszínre. Úgy is mondhatjuk, hogy a konnektivitás politikája, hogy minden tömb felé letesz valamit Budapest az asztalra, kezd elbukni. Hiszen így egyik tömb sem tekinti sajátjának az országot: már a huszonhatok sem, hiszen egyre inkább nemzetbiztonsági kockázat az az ország, amelyet az SZVR (az orosz külföldi hírszerzés) nyíltan a felvonulási terepévé nyilvánít – főleg akkor, ha a külügyminiszter ennek másnap igazat ad. Az oroszok részéről Putyin nem nagyon tud világosabban üzenni: sem a kényelmetlen SZVR-közlemény, sem a munkácsi rakétatámadás nem félreérthető. Világosan közlik, hogy ki az úr a háznál, itt nincs szó barátságról. A kínaiak pedig nagyobb országok szalámizásában érdekeltek, önmagában nem áll meg ez a kapcsolat sem.

• Trump telefonja, amelyet a Putyin-hívás után ejtett meg Orbán felé a hajlandók koalíciójának nyomására a Bloomberg szerint (Szijjártó egy az egyben letagadta), mutatja, hogy az amerikai külpolitika sem fog kivételt tenni Budapesttel az ideológiai egyezés miatt. Sem orosz, sem kínai vonalon.

  
  

• Ezzel szemben a tény, hogy Szijjártó az alaszkai csúcs után Lavrovot hívta tájékozódni, mutatja, hogy sem Rubióék, sem a többi szövetséges nem igyekszik vele csevegni.

  
  

• Hogy a Barátság vezeték több napra elesett Ukrajnában, az következménye a nagy orosz olajinfrastruktúra elleni kitartó ukrán támadásnak. Az unyecsai elosztóállomás a fő célpont, amely a balti-tengeri, ill. belarusz exportot is ellátja az orosz oldalról. Az ukránok új támadáshulláma sikerrel hiányt teremtett az orosz piac egyes régióiban. Ettől független, hogy az Orbán-kormány körül kialakult, az orosz olaj importjának a háború kezdete óta elszaladt extraprofitján épülő klientúra-rendszer az egyik bástyája a NER-nek, igaz, ezzel éppen a külpolitikai függését erősítette keleti irányban, amit ez az incidens is mutatott.

  
  

• A kampány miatt újra foglalkozom majd a magyar külpolitika irányának kérdéseivel, a Bába Iván–Orbán Balázs írásbeli vita, ill. Magyar Péter székesfehérvári beszéde vs. Orbán újabb Tusványosa adnak alapot a narratíva-vizsgálathoz, de komparatív módon a régióban is érdemes majd körbenéznünk, hogy milyen alternatívák mutatkoznak így 2025-ben.

Szerdán még jelentkezem, jó őszkezdést mindenkinek!