Hírlevél vakfolt ellen

Sziasztok! Még az évindítás jegyében engedjetek meg egy madártávlatból történő rátekintést a körülöttünk zajló folyamatokra, és ígérem, a jövő héttől már visszatérek részletesebben kontinensenként.

A politika az egykor demokratikusabb világ legtöbb sarkában már nem érdemi kérdésekkel szórakoztat minket, választókat, hanem pusztán cirkusszal. Ezek egy része politikai törzseket kialakító narratíva, a másik része pedig tényleg csak a kontraszelektált politikai aktorok létezésének egyszerű végterméke, más szóval: zaj. Így a feladatunk duplán nehéz. Eddig is le kellett választani a szubsztanciát a zajról, ám most maga a szubsztancia is zsugorodik, a zajt pedig felcsavarták. Így lesz szép 2026! 

A strongmanekről írt hírlevél elég jól öregedett, ajánlom mindazoknak, akik épp akkor loccsantották a reggeli matcha lattét a billentyűzetre és lemaradtak róla. Az életünkre komoly befolyást gyakorló politikai kimeneteket az intézmények gravitációja és stabilitása helyett újra személyes kapcsolatok, hangulatok és mostanra eléggé felhígult eklektikus ideológiák határozzák meg. Vagyis az elszemélyesedő politikai döntéshozatallal növekszik a volatilitás.

A figyelmes olvasó mégis érzékelheti a megközelítésben még fennálló különbséget az általam mainstreamnek (európai szlengben gyakran platformpártoknak) hívott, egykor meghatározó, de még ma is érdemi politikai erők és a populista szélek között. Önmagában nem baj az, hogy kihívással szembesül a politikai közép, ez kell a regenerálódáshoz. A gond onnan kezdődik, hogy mindez a közösségi média korszakában, ellenfeleink felé alapvetően lezárhatatlan információs és kereskedelmi terekben zajlik, az AI-korszak vadnyugati kezdetén. Ez alakítja a korábbi politikai patikamérleget vidámparki hánytató hintává, vagyis olyan sebességű kilengéseket hoz a rendszerbe, amelyeket egyéni választóként és politikai rendszerként sem tudunk egyelőre lekezelni.

Sense-making

Az első Birodalom-adásra készülve azon gondolkoztam, hogy a mostani vitáinkat, politikai harcokat mi különbözteti meg a korábbiaktól. Miben hasonlít esetleg más történelmi korok paradigmaváltására? Amikor azt mondjuk, hogy paradigmaváltás, akkor gyakran elfelejtjük, hogy ezek nem 1-2 éves társadalmi folyamatok, hiába csak egy évszámot kellett megtanulni a középkor és a reneszánsz közé a suliban. Most is egy átmeneti korba érkeztünk, amely bőven lehet, hogy még 5-10 évig tart. A korábbi két nagytányér helyett most egyre több kistányért pörgetünk a közéletben: a meghatározó narratívák helyett töredezett valóságértelmezések, nem igazán kerek megfejtések érkeznek, amelyek várják, hogy majd összeálljanak az új világmagyarázó keretté. 

• Ez a kapitalizmus ereje, a meritokrácia társadalmi ígérete és a kommunizmus terjedése elleni küzdelem volt a második világégés után. Tehát Nyugaton adott volt egy gazdasági rendszer, amely támogatta a kommunisták elleni gazdasági és politikai csatát, eközben az egyéni felemelkedés ígéretét is nyújtotta. 
  

• Hangsúlyozom, hogy persze, ez akkor is egy ígéret, egy keretezés volt, de nagyon sikeres. Politikai kommunikáció szempontjából ugyanis nem akkor sikeres, ha tényleg megvalósul a politikai mobilitás, hanem akkor, ha a társadalmi többség elhiszi, és önmagától működteti a keretet. A kávézóban ezzel érvel a főnök a beosztottnak, a filmekből ezt kapjuk. Belénk ivódott a meritokrácia. 

Ahogy ezek a társadalmi szintű hétköznapi példák működnek, úgy megy ez a nemzetközi kapcsolatok szintjén is, úgyhogy most csavarjunk egyet a képzeletbeli zoomon kifelé, és nézzünk rá az országok közti viszonyokat meghatározó keretezésekre. 

• A nemzetközi kapcsolatokban a háború a normalitás része volt egészen az ENSZ Alapokmány elfogadásáig. Ekkor mondta ki az emberiség, hogy az agresszió alapvetően rossz dolog; korábban a mindennapok része volt. Készültek az elméletek az igazságos háborúról, a civilizációs háborúról és persze a vallásháborúk is megindokolták magukat.
  

• Az a tény, hogy a Nyugat gondolatban oda jut, hogy a határok erőszakos megváltoztatása és a másik ország fegyveres megtámadása „rossz”, egy óriási morális lépés volt. 

De. 

Az EU tagállamai, a NATO-tagok egymás közt valóban nem háborúztak. Valóban azt a narratívát vitték, hogy a fegyveres erőszak felszámolására törekednek máshol is. Ebbe belefértek óriási „kivételek”, inkább kihágások, amikor az iraki invázió vagy az afganisztáni retorzió 9/11-ért maga is katonai bevetést jelentett. Amire most koncentráljunk, az viszont a narratíva: nem lehetett népszerű vezető az, aki lövöldözni akart egy olyan világban, amit a nemzetközi jog, a multilaterális intézmények és a háború, mint eszköz politikai kizárása keretezett. 

• Ezt szokták úgy is fogalmazni, hogy a legitim diskurzus kereteit a regnáló hatalom és az adott korszak világmagyarázata adja meg. Vagyis hogy éppen mi az, ami nem lehet vita tárgya. Az 1945 utáni korszakban gyakorlatilag tabu volt megkérdőjelezni a viták kereteinek szélét, hogy például rossz a háború, hogy rossz a rabszolgaság, hogy rossz az autokrácia – ezekről nem szólhatott legitim vita. Sokáig csak kis pincékben, alacsony láthatóságú radikális csoportok szőhettek ezzel kapcsolatban veszélyes gondolatokat. 

Ez a gondolati védvonal két helyről kapott léket, és az ebből adódó kakofóniát érzékeljük a mindennapjainkban. Egyrészt Trump a katonai beavatkozásaival már nem a kivételt adja, hanem új szabályként hozza, hogy „might makes right”, vagyis az erősebbnek igaza van. Ez pont tőle sokkalta destruktívabb hatású, hiszen a legerősebb NATO-tagállam és egy (kereken!) 250 éves demokrácia vezetőjeként fordított a közös narratíva hajóján 180 fokot. 

• Hogy Putyin és Hszi elnökök agresszívak és az autokráciáikban adott a háborúzhatnék, kevésbé meglepő. Egyelőre nem világos, hogy a trumpi fordulat őket elbizonytalanítja – hiszen az USA láthatólag tényleg nem fél odacsapni – vagy éppen felbátorítja, mert a nemzetközi rend felbomlik. Mondjuk eddig se az ENSZ Biztonsági Tanácsa tartotta vissza az agresszorokat, sem az európai szájkarate, úgyhogy az az érvelés nekem kicsit álnaivnak tűnik, amikor azt mondják, hogy a nyugati csapások a keletieket is felbátorítják. Eddig se voltak bátortalanok, egész pontosan, nem e mentén hozzák a döntésüket. 

A narratívaváltás legnagyobb kihívását Európa éli meg. Miért? Mert a mai nevén Unió, korábban ESZAK, a háború utáni sui generis entitás, amely az európai békét elhozta az egymással két világháborút megvívott tagállamok közt, kifejezetten erre épül. Arra, hogy államok önként feladhatják a háborús vágyaikat, együttműködhetnek és másokat is ebbe az irányba noszogathatnak. Hogy képesek lehetnek szövetségeket kötni és államközi bizalmat építeni. (Tudományos megjegyzés: egyébként a nemzetközi kapcsolatok több iskolája is a Trump által felkarolt értelmezés híve, vagyis hogy nincs béke, csak ideiglenes tűzszünet két háború közt, ill. nincsenek szövetségesek, csak alkalmi érdekkapcsolatok…). 

• Az Európai Unió platformpártjai részéről egy új világmagyarázattal kell előállni, amely leválasztja magáról az USA-t, és egyedül viszi tovább az Unió alapjait adó narratívát azzal a kiegészítéssel, hogy elfogadja, hogy a világ többsége máshogy tekint a nemzetközi létezésre. 
  

• No, ez a fenti egy évtizedre szóló feladvány lesz! :) 
  

• A másik megfejtés, hogy ha az Unió alól kihúzzák magát a narratívát is, akkor viszont visszaesünk nemcsak a többi kontinensen, hanem Európán belül is az antivilágba. Ez azt jelenti, hogy a szomszédainkra nem szövetségesként, hanem potenciális ellenségként fogunk tekinteni. A geopolitikai blokkosodás korszakában ez óhatatlanul azzal jár, hogy tálcán kínáljuk fel magunkat a leszalámizásra. Még kést is adunk hozzá – magunkhoz. 

A trumpi világ, a neoimperializmus putyini verziója, illetve a kínai egypártrendszer ozmózisa a fejlődő országok felé, mind azt hozzák magukkal, hogy a béke mint lehetőség is elveszik a szótárunkból. Nem azért szerettük az 1945 utáni világrendet, mert működött, hanem azért, mert a cél legalább morálisan értelmes volt számunkra. Ha elfogadnánk, hogy a világ egy nagy kupac szemétdomb, ahol mindig háború zajlik, azzal – vegyük észre! – önbeteljesítő jóslatot is alkotunk. Ha el se hisszük, hogy lehet máshogy, akkor erőfeszítést sem fogunk tenni érte. Ez a gondolatok valódi ereje. Vagy azok hiányának következménye. 

Ezt az idei első Heti Feledy Klubban majd kifejtem szívesen részletesebben Nektek, jövő héten jelentkezünk már az új időponttal! 

Hallgassátok meg a Birodalom podcastunk következő adását, ahol Venezuelából kiindulva e kérdésekről beszélgettünk Pap Szilárddal – vagy tekintsétek meg a szórakoztató évzáró adást 2025 leg-jeiről! 

Donald Trump mint az USA strongmanje a múlt héten 66 nemzetközi szervezetből vonta vissza országát. Ez összeér a fentiekkel. A multilaterális világot nem tudja a strongman értelmezni, nem lát ott szövetségest, ahol a konstruktivista világszemlélet igen. Trump jó kapitalistaként holdingcégekben látott már együttműködést, így felmerülhetne benne, hogy a munkamegosztás a vállalkozások szótárában hatékonysággal és szinergiákkal írható le. De pont a trumpi ideológia erejét mutatja az, hogy még a saját nyers kapitalizmusát is átírja az új realista ideológia. Belföldön úgy, hogy jogbizonytalanságot teremt a befektetőknek, külföldön pedig hosszú távon megszüntetve egy lehetséges költségoptimalizálást a szövetségesekkel. 

• Azt pedig szerintem mindenki a kedvenc történelmi korszakából már könnyűszerrel levezeti, hogy mit jelent, amikor az ideológia messze felülkerekedik a racionalitáson. Gyerekek kereszteshadjárata, 100 éves háború, Pol Pot, és Európa XX. százada. 

Az európai radikáljobb szövetében már jelentkeznek a hasadások az amerikai behatásra. Hiszen a hagyományos nacionalisták nyilván nem tapsolnak, ha amerikai imperialisták  vámokkal elnyomják a helyi ipart vagy éppen vinnék Grönlandot, vagy a digitális működésüket az adott ország lakóira kényszerítenék. Ez eddig logikus, tulajdonképpen épp az megy a mintázattal szemben, aki az ideológiai hidat építve, a saját választói hétköznapi igényeivel szemben mégis kritikátlanul MAGA-párti. A venezuelai kaland megmutatta a törésvonalakat az európai jobbszélen. 

• A régi Orbán-szövetséges Matteo Salvinit is kiakasztotta: ő úgy fogalmazott, hogy a nemzetközi viták megoldása a helyi népesség kezében kell legyen, még ha Maduro senkinek nem is fog hiányozni. Meglepő módon Robert Fico szlovák miniszterelnök szinte elsőként állt bele az akcióba, mint a nemzetközi jog megsértésébe. Vajon mi a különbség ezúttal az orosz „speciális művelet” és az amerikai között az ő szemében…? 
  

• Le Pen, a Patrióták meghatározó tagpártjának fő alakja pedig egyenesen arról beszélt, hogy a nemzeti szuverenitás sosem lehet tárgyalás alapja, más szóval annak megsértése szembemegy az ő szuverén államról alkotott elképzelésével. Mondjuk Le Pen és a francia radikálisok régebben is az amerikai imperializmus kritikáját kedvelték. Ezzel szemben a spanyol Patrióta pártcsaládtag, a Vox párt volt az egyetlen, amely teljes mellszélességgel Trump mellé állt, mivel eleve a Maduro-ellenes körökkel dolgoztak Madridból. 
  

• Nigel Farage dupla csavarral kommentált: bár kijelentette, hogy „az amerikaiak éjszakai venezuelai akciói szokatlanok és ellentétesek a nemzetközi joggal”, azonnal hozzátette: „de ha ez arra készteti Kínát és Oroszországot, hogy kétszer is meggondolják a dolgot, az jó dolog lehet”. Tehát egy brit szélsőjobbos a nemzetközi jogot védte és még az oroszok és kínaiak felé való figyelmeztetésről is beszélt! Gyönyörű! Hát így nem lesz könnyű a páneurópai radikálisok összeborulása. 
  

• A Politico 2025. decemberi közvélemény-kutatása szerint Donald Trump jelentős népszerűtlenséggel küzd Európában, még azok között is, akik a jobboldali populista pártokat támogatják. 

Az EU mégsem engedheti meg magának – tulajdonképpen az USA-n kívül senki sem –, hogy pusztán ideológus legyen. Épp ezért életbevágó, hogy az európai huszonhetek feltűrjék a ruhájuk ujját. Trump már egy 50%-kal megemelt katonai büdzséről, vagyis 1,5 ezer milliárd dollárról beszél 2027-re. Az európai NATO-vezetők egy közös arktiszi missziót dobtak be elterelő csalinak a Fehér Ház felé, hogy Grönlandon közös katonai védelmi vonalat húzzanak, ám ez aligha lesz elég. A dánok mellett egyre többen gondolják – hiszik el –, hogy Trump őszintén meg akarja szerezni a szigetet. 

• Miközben az USA egyre durvábban teszteli tovább az európaiak határait szó szerint és átvitt értelemben is, az Unió tagjainak figyelniük kell, hogy kitettségeiket ne növeljék tovább. Igaz ez a digitalizáció minden területén, nagy összecsapás lesz az AI és a közösségimédia-szabályozások körül 2026-ban. Igaz ez az LNG-importra is, ahol az USA már volt hónap, hogy majd kétharmadát adta az importnak. 
  

• Némi jó hír, hogy nem restellte Trump akkor is lefoglalni a Venezuelából olajat szállító hajót, amikor azok kitűzték az orosz zászlót. Tehát nem Ukrajnát akarja ugyan segíteni, főleg nem az európaiakat, de azt már nem bírja a vanitatum vanitas, hogy Putyint nem sikerült eddig tárgyalóasztalhoz szorítani. Ez ügyben még lehetnek újabb lépések. 

Címszavakban

• Az oroszok készülnek az őszi Duma-választásra, vagyis a Kreml számos újabb megszorító szabályt fogadott el, és a kevés ellenzékinek látszó vezetőt gyorsan eljárás alá vonta, így a Jabloko gyakorlatilag teljes vezérkarát. 
  

• Intő jel és tessék megvenni a 3 napi tartalék víz- és kekszkészletet annak fényében, hogy Berlin egy részében közel 5 napos áramszünet volt szabotázs miatt, 45 ezer háztartás maradt teljesen áram nélkül, kétezer üzlet, az iskolák bezártak, óvóhelyeket alakítottak ki a fűtés nélkül maradtaknak. A helyzet tényleg katasztrófafilmszerű volt. A felelősséget elvileg egy radikális baloldali csoport vállalta magára online, ám ez még nem zárja ki, hogy a végső forrás ennél picit keletebbre, az Unió határain túl legyen. (Gondoljunk vissza a Cyber Caliphate hacker csoportra, ott öt évbe telt, mire kiderült, hogy végső soron orosz művelet.) 
  

• Az USA-ban forr az Epstein-botrány, hiszen december 19-ig kellett volna nyilvánosságra hozni az aktákat a törvényhozás által a témában elfogadott határozat szerint. A kongresszus több helyen a sarkára állt. Emellett pedig az amerikai tőzsdei szárnyalás alapját adó AI-adatközpontok elleni helyi tiltakozások nagy lendületet nyertek, mivel több lakos úgy érzi, az áramszámláját fogja megdobni az új létesítmény. 
  

• Nézzétek meg Ungváry Krisztián videóit a Beneš-dekrétumok ügyében, kiváló háttereket adott. 
  

• Orbán nemzetközi sajtótájékoztatójának debunkját elvégezte a HVG-n az Eurologus. 
  

• Végül, itt találjátok az Európai Parlament kutatószolgálatának tíz forró témájáról szóló minitanulmányát 2026-ra. 

Sziasztok,

Botond