Emelt fejjel 2026-ba

Sziasztok! 

Ez a hírlevél az utolsó az idei évben. Szép hullámvasút van mögöttünk, nehéz szavakban összefoglalni az érzést, ahogy idén a szemünk előtt bontakozott ki a történelem egy elkövetkező korszaka. Egy kicsit 1989 érzésünk lehet: miközben egyértelmű, hogy itt egy új rendszer szele borzolja már a hajunkat, nem egészen világos, hogy az hogyan fog festeni. Most helyezkednek a szereplők, hétről hétre extrém mozgásokat követtünk, és szinte tíznaponta történelmi meglepetések hangzottak el komoly geopolitikai szereplőktől, legyen szó J.D. Vance müncheni, Európát ostorozó tavaszi első bejelentkezéséről, vagy éppen Hszi és Putyin vállveregetéséről, a szijjártóizmusokról vagy a múlt héten Merz geopolitikai számvetéséről. Ez utóbbi tisztán levezette, hogy vége az értékalapú transzatlanti szövetségnek, Európa egyedül áll az oroszok és az USA között, úgyhogy villámgyorsan fel kell nőnie a feladathoz – és az önvédelemhez. 

Az 1989-ek problémája, hogy csak utólag tűnnek olyan egyértelműnek, és akkor is csak az uralkodó történelemszemlélet teszi azzá őket. Máshogy fogalmazva, igazából egyszerre annus mirabilis, vagyis csodálatos év azoknak, akik egykor kiszabadultak például a politikai fogságból, akik megélhették, hogy kivonulnak a szovjet megszállók, akiknek volt erejük és intellektuális tőkéjük az elkövetkező rend kialakításában részt venni. Annus horribilis volt viszont mindazoknak, akik tartósan elvesztették a munkahelyüket a szocialista üzemek felszámolásával, vagy ahol polgárháború tört ki, mint Jugoszláviában, vagy ahol az ellátási láncok is beakadtak. Ahány megélés, annyiféle tapasztalat a váltásról. Hogy történelmileg végül hova klasszáljuk a szovjet blokk összeomlását geopolitikailag, társadalmilag, jövedelem-újraosztási szempontból, mind azóta is tartó gyönyörű párbeszéd és vita, amely még a volt szatellitországok közt is erősen eltér. 

2025 kihívása az, hogy ahhoz képest, hogy a szovjet birodalom milyen látványosan omlott össze, nehezebb az „America First” és a MAGA-impérium ilyen egyértelmű korszakhatárolása, mert mindennapjaink részét alkotják. Sokkal több rétegben a valóságunk részei a tavalyi elnökválasztás óta, már csak azért is, mert egy második Trump-elnökségről van szó –, tehát az első tapasztalatai is eléggé félrevezették a várakozásokat, mert jobban (szerettünk volna) hinni a kontinuitásban, meg abban, hogy az amerikai intézményrendszerek visszafogják Trumpot. Nem így lett, sőt, az amerikai belpolitikai átalakulás számos elemzői hipotézis sebességénél gyorsabban zajlott. Emlékszünk, ugye, arra a hírlevélre, ahol a „torkolattűz-sebességről” írtam? Steve Bannon szavajárásáról, hogy hogyan fogják elárasztani az információs teret és a jogi csatateret? Pontosan így történt. 

• A külpolitikában hasonló volt Trump mozgása, hiszen a számos békekísérletétől volt hangos a világ. Ha úgy vesszük, Amerika visszatért, viszont az elnöki ideológia mentén választja ki partnereit. Nincs igény a kétpárti kontinuitásra, nincs igény a Nemzetbiztonsági Tanács finomhangolásaira, a külügyminisztérium helyzetértékeléseire, amelyek nem fekete-fehér skálán mozognak. Helyette zajlik az ingatlanmágnás-diplomácia, annak ismert kockázataival. 

A 2025-ös évértékelésben az a fő állításom, hogy Európa számára durva ébresztőt fújnak, amelyre a legjobb választ az európai stratégiai autonómia adhatja. (Erről beszéltünk a múlt hétfői adásban, láttátok már?) Az európai összefogás alternatívája, hogy az USA és Kína leszalámizza a kontinenst, az oroszok pedig rossz esetben visszatérnek a keleti végeinkre, befolyással, politikával és helyi hűbérurakkal. 

A klímaváltozás kapcsán ebben a podcastban, Borbély Ede 1jövő-adásában meséltem el az anekdotámat Dan Meadows-zal kapcsolatban, egy régi budapesti ebéd kapcsán. A Növekedés határai c. kötet és ebből alakuló szellemi mozgalom szerzője, a fenntarthatóságról való gondolkodás egyik meghatározó alakja, Meadows már évekkel ezelőtt realista hangot ütött meg. Ekkor már túl voltunk a párizsi klímaegyezményből való első trumpi kilépésen. Amikor a jövőről kérdeztük, akkor annyit mondott, hogy már a rezilienciára kell készülni. Nem a megelőzésre, mert azt már elbuktuk. 

• Hasonlóan érzek most a geopolitikai változással kapcsolatban, ahogy az AI-nak a demokráciáinkra való hatásával kapcsolatban is. Nem megyek bele hosszabb fejtegetésbe, de ami a népképviseleti politikai rendszerek kihívásait illeti, Körösényi András kiváló esszéje olvasható a Válasz Online-on, amelyben összeírta, hány oldalról érkezik a nyomás a rendszereinkre. Nekünk is a reziliencia marad. 
  

• Ugyanakkor nem csak a karácsonyi hangulat javítása kedvéért mondom, hogy egyelőre beláthatatlan, hogy ebből annus mirabilis vagy horribilis lesz-e a történelemkönyvekben: a fiatalok a Politico legfrissebb elemzése szerint egészen pozitívan gondolkodnak Európáról és éppen azt az egységet vennék természetesnek, amelyet a mai 50+-os politikus generációk szinte egyik tagállamban sem bírnak leszállítani. Ez a generáció azonban demográfiailag nem az 1968-asok számbeli fölényét hozza, és anyagilag is kiszolgáltatottabb helyzetben kezdheti karrierjét. Ez a Gen Z viszont épp kormányt buktatott Szófiában is. Úgyhogy fel lehet venni egy reménykedő olvasatot is, hogy érkezik az új, de nem trumpiánus nacionalista-patrióta vonal, hanem annak destrukcióján már egy nevető harmadik bontogatja szárnyait. 

Napi demokratikus rezilienciarutinok

A reziliencia az évben fontos olvasói attitűdkérdéssé vált. Mind a belpolitikai, mind a világpolitikai fejlemények önmagukban is sokszor depresszív, kilátástalanságot okozó olvasmányok voltak. Ha még emlékszik az olvasó, a strongmanekkel indítottuk a félévet, és azzal, hogy a külpolitika elszemélyesedése hogyan ássa alá az intézményi egyensúlyokat, az intézmények működését magát. „Az élet ha citrommal kínál, készíts limonádét” alapon viszont az újjászervezés szabadságának lehetősége is érkezik. A beállt struktúrákon belüli pöcögtetések helyett a struktúrán kívüli kisebb erők könnyen kaphatnak nagy láthatóságot, új ötletek válhatnak egyszerűbben mainstreammé. A fő kihívás itt sem más, mint a választásokon: egy dolog, hogy a hangos táborépítők mit mondanak, de legalább annyira kardinális, hogy ki kit tart otthon, kit bizonytalanít el a szavazata leadásában. Ez a mi példánkon pedig úgy néz ki, hogy ki az, aki „legyint”, aki lemondóan elvonul kovászos kenyerezni, palántát nevelni. Nem rossz az se, de akkor legyen kovászközösség, ha csak az utcában, az ovis szülők közt vagy a plébánia előtt toporogva, mindegy, de szőjük a hálót. 

• A Partizán is közösségben gondolkozik, tudjátok jól, és Titeket is csak erre tudlak buzdítani az év végén, a visszatekintés súlyával együtt (vagy: annak ellenére:)), hogy elfogadjuk, nincs még kész helyzet, nincs fait accompli. Most látjuk, hogy hirtelen hányan akarnak a geopolitika és a történelem folyásán alakítani, úgyhogy most nem szabad ezt kiengedni a kezünkből, a magunk módján, a magunk mértékegységén, de megtéve, ami módunkban áll. 
  

• A reziliencia napi rutint is jelent. Akár napi egy beszélgetést, amikor lazítottál valakinél a kövesedett állásponton, de jelentheti ez a napi egy értékmegosztást a mentális komfortunk végett. Ma mi által megy előrébb a világ…? Milyen apróságot tudtam ezért tenni? Tényleg ne gondoljunk nagy dologra, az önreflexiótól a párbeszéden át a nem-kattintásig sok apró cselekedet számít, ha sokan végezzük egyszerre! 
  

• Itt a norvég példa a „preparedness friend”-ről, vagyis katasztrófakészültségi barátkozásról. Szemben a netflixes filmvilág végnapi forgatókönyveivel, ahol hirtelen mindenki mindenkinek a farkasává válik, a valóságbeli kutatások épp azt mutatják, hogy vészhelyzetben még jobban is viselkedünk egymással. Huh! 

Feledy Podcast és Birodalom

Az év utolsó Birodalom-adásában Szilárddal azt a feladványt adtunk magunknak, hogy külön-külön felkészültünk a leglegleg-kérdésekből, és élőszerű (vágatlan) felvételben leptük meg egymást vele. Kibeszéljük az év legfontosabb trendjét, legfontosabb diplomáciai áttörését, az év legélesebb narratívaváltását, az év legtúlértékeltebb fejleményét, és hasonló izgalmakat, míg a végén megnéztük, hogy miben értettünk a legkevésbé egyet az évben! 

A Feledy Podcast őszi négy adását visszamenőleg is ajánlom, jól öregedtek. 

• Takácsy Dorkával a kínai–orosz kapcsolatot fejtettük fel, hogy az orosz elit hogyan berzenkedik a pekingi kommunistáktól, egész új perspektívát tud ez az elemzés behozni az orosz–ukrán háború mögé. 
  

• Keleti Arthur kibertitok jövőkutatóval az AI geopolitikai kitettségének számos helyét jártuk végig: a csipekhez szükséges nyersanyagoktól a politikai felhasználásig és kontrollig. 
  

• Amitis Seghivel, a BBC Monitoring európai vezető munkatársával a brüsszeli médiabuborék és a dezinformáció elleni küzdelem mint életmisszió kérdését vettük át, személyesebb hangvételű adás egy iráni–magyar exdiplomatából lett újságíróval. 
  

• Végül nagyon ajánlom a Tunkli Danival készült utolsó idei adást: a Concorde egyik alapjának befektetési igazgatója kiválóan elmagyarázta a tőkepiaci működés elveit a geopolitikához képest, vagyis hogy a politikai szempontok hol és mennyiben jelennek meg a befektetőknél, és mire (ne) számítsunk a tőkepiac részéről. 
  

A bejglitészta és egyéb karácsonyi elfoglaltságok közt hallgass bele e fenti videópodcastokba! 

Mi történik a világban?

A héten épp Berlinben zajló béketárgyalások elvezethetnek egy egyszerűsített megállapodási csomaghoz az orosz agresszióval kapcsolatban. Ez talán több egyezmény lesz, amelyben külön állapodnak meg az oroszok és az amerikaiak, külön az európai–ukrán–amerikai vonal, és kell egy minimum ukrán–orosz feleket tartalmazó megállapodás is, amelyet meglátjuk, a végén ki lesz hajlandó még jegyezni. Nem tartós békére számítunk, inkább Trump számára egy újabb papírgyőzelemre, és komoly fejtörésre az európai oldalon, hogy ezután mely fronton a legpraktikusabb az oroszokat megfogni. Ez főleg a lengyel–balti–skandináv diplomácia szemlélete lesz, míg többen majd az orosz üzleti kapcsolatok újraindítása mellett fognak kiállni, a jelenlegi magyar kormányzattal egyetemben. Moszkva kihasználja majd az amerikai ideológiai partnerséget, nyilván nem őszinte békére, hanem pénzgyűjtésre és fel(vissza)építkezésre. Nem szólva arról, hogy az USA szabad kezet adott mindenkinek a „rossz” (értsd: fősodorbeli) európai erők fölött, tehát felpörög majd a moszkvai kémfészek 2026-ban. 

• Ebből a szempontból csúnya évünk lesz Európában, mert a saját immunrendszerünk erősítése még az első fázisban lesz, miközben a nagyhatalmi viharok már bőven a fejünk felé érnek. 
  

• Ha a helyes következtetések politikai döntésekben képeződnek le a nemzeti fővárosokban és Brüsszelben, akkor 2027 lehet már egy határozottabb európai év, addig viszont a következőt még túl kell élni. 
  

• A hírlevél után nem sokkal, az eheti EU-csúcson derül majd ki, hogy a vészhelyzeti döntéshozatalban, így nem konszenzussal szankció alá vont orosz vagyon sorsa hogy alakul. Egyrészt nyilván az ukrán erőfeszítések finanszírozása szempontjából sem mindegy, hogy két évnyi háborús költségvetés rendelkezésre áll-e, másrészt viszont ez európai teszt, hogy mire tudnak és mire hajlandóak a huszonhetes közösség tagjai az új geopolitikai helyzetben. 

Alapvetően erről fog szólni a 2026: „Két csirkefogó, egy cél: hogyan támadja Trump és Putyin Európát” – írta a német Der Spiegel címlapja. Hogy ki gazember és ki érdekérvényesítő, ki ügyes hosszú távon és ki rombol többet a rövid távú agresszióval, ezt majd a történelem dönti el. Ebben pedig 2026 fontos év lesz. 

Halottaink

• Két magyar áldozatot szedtek az ausztrál tengerparti merénylők. Külön elgondolkodtató, amikor Holokauszt-túlélők élete egy hanukát ünneplő ausztrál tengerparton ér véget egy támadásban. Hetekig figyelhetjük majd, amint az ausztrál kormányzati kommunikáció igyekszik majd a kármentésen, ami azért nem lesz könnyű, hiszen csak valahogy fegyverviselési engedélyt kapott a korábban az ausztrál titkosszolgálatok látókörébe került pakisztáni iszlamista fiatal apja. Egyből hat fegyverre. A fiút 2019-ben vizsgálta az ASIO esetleges ISIS-kapcsolatai okán, de nem ítélte közvetlen fenyegetésnek. Hiba volt. 
  

• Meg szeretnék emlékezni a hétvégén elhunyt Tóth Tibor Tiboruról, a magyar katonai és biztonságpolitikai blogoszféra egyik első oszlopáról, a Lemil és a Tiboru blogok szerzőjéről. Pont az az ember, aki körül természetesen alakultak ki közösségek, amiből ma sok ezer fős online csoportok, vagy éppen a Kárpátaljai Sárkányellátó is ki tudott nőni. Sok Tiborut még nekünk! (Karácsonyra pedig az Ellátónak is adományozhattok.) 

A podcastok után levezetőnek pedig álljon itt a brüsszeli Stromae száma a feminizmushoz, olajra a kiégéshez az Europapa Joost Kleintól; ezzel a számmal pedig Babiš ünnepelte a választási győzelmét, míg Trump és egyéb vezetők Spotify Wrappedjén akár ezek a számok is állhatnának elöl. Bár ez kétségtelenül trumposabb.

Bejgli, zserbó, tojáslikőr, borleves,

Botond