Van itt egy generáció, akiknek az Orbán-rendszer a normalitás

A legutóbbi Vétó adásunkban két oldalról néztük meg azt, hogy mit jelent a politikában, a ma Magyarországán, hogy valami normális. Nyilvánvalónak tűnhet, pedig nem az.

Egyfelől létezik az a világ, amit 2010 óta a Fidesz egyre több és cifrább díszlettel rendez be, aminek az alapja az Isten, Haza, Család hármas jelszava. Ebbe olykor hangsúlyosan illeszkednek a férfierőt, a macsóságot közvetítő szimbólumok, esetleg díszek és utalások, amik a valós vagy elképzelt magyar folklórra utalnak. Ezek csak a legközismertebb jelképei a rendszernek, aminek szimbólumvilága annyira tág, hogy bárki magáénak érezheti, mindenki tartozhat a győztesekhez, aki oda akar tartozni, nem kell templomba járni hozzá, nem kell pálinkát főzni hozzá, nem kell Rejtő Jenőt olvasni hozzá – elég ha az ezernyi identitásdarabka közül néhánnyal tud valaki azonosulni, onnantól pedig automatikusan következik annak a magnyugtató tudata, hogy a bajnok csapat tagja lehet valaki. A normálisok csapatának tagja.

https://www.youtube.com/watch?v=vrKGly5Dpl0

Másrészt a normalitásnak van egy másik jelentése is. 2010 óta számos olyan dologgal megbarátkoztunk, amik talán az Orbán-rendszer elején feltűnő veszteségek voltak az ellenzékieknek (és nem csak nekik). A közszolgáltatások, vagy a jogállamiságot védő intézmények behorpasztása, állam és egyház erős összefonódása, a civil szféra megalázása és kisemmizése és számos más ügy már nem okoz már felháborodást (vagy nem okozott egészen a februárban kezdődő és a mai napig tartó belpolitikai vibrálásig), hanem a mindennapjaink részét képezik – az életet nem lehet úgy élni, hogy az ember minden nap küzd az igazságért. A tiltakozásba, a társadalmi kiállásba sokan belefáradtak és ezért senkit nem lehet egyénileg okolni, ugyanis nem volt jelentős és hiteles politikai képviselete az ellenállásnak. Nem született meg bő tíz éven keresztül olyan alternatíva, amibe tömegek fektették a bizalmukat, és képes lett volna a sok elégedetlenséget a polikai küzdelmekbe becsatornázni.

Azonban több mint másfélmillióan lesznek 2026-ban olyan választópolgárok, akik 2010 után szavazhattak először. Őket nem rabolta meg a rendszer, hiszen nem volt semmijük az Orbán-kormányok előtt – nem vették el az intézményeiket, nem rombolták le a közösségeiket. A fiatal ellenzékiek a senkiföldjén vannak, de ez egy felszabadító ereje is lehet a politikai képzeletnek, hisz az Orbán-rendszer gyermekei nem nosztalgiáznak a 2010 előtti kormányokon, nem akarnak onnan semmit visszaszerezni, mert nem is éltek, vagy kisgyerekek voltak. Ők még nem fáradtak el mind, nem lettek kisemmizve – ez pedig erő is lehet.

Hogy ez kinek veszély és kinek esély? Erről beszélgettünk Ruff Bálinttal a Vétó legutóbbi adásában.

Vida Kamilla,

szerkesztő, a Vétó műsorvezetője