Burzsoáktól a cipőpolitikai következtetésekig

Ha nem egy héttel később szeretnéd olvasni ezt a hírlevelet, akkor iratkozz fel! Így frissen megkaphatod a Heti Feledyket.

Sziasztok!

A március 15-i vasárnap sokaknak hozhatott olyan közösségi élményt, amelyre ritkán biztosít alkalmat a modern politika. Az offline lehetőség, hogy többé-kevésbé egyetértő emberek együtt, egy térben, egy utcán vannak, mára különleges és kivételes alkalomnak számít. És persze mint hírlevélíró is boldog szabadsajtó-nap ünnepet kívánok magunknak! 

• Rögtön mélységében értelmezhetjük ezt abból a szomorú apropóból, hogy szombaton hunyt el 96 éves korában Jürgen Habermas, a német frankfurti filozófiai iskola meghatározó gondolkodója. Egyik kedvenc művem tőle épp a Társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, egyszer még a Heti Feledy Klubban is előkerült! Ebben azt taglalta, hogy a 19. századra a burzsoá polgári szalonok világa hogyan vette át a közélet megvitatásának terepét a belterjes nemesi-egyházi fórumoktól. Ahogy az az 1848-49-es érzéseinkből és az azt követő évtizedekből megmaradt, a tömegsajtó (rádió, tv) előtti korban e beszélgetések súlya sokat jelentett a politikacsinálásban Habermas szerint. A privát, falak közti heves beszélgetések visszacsatornázták a kritikát a politikába. 

Csakhogy jött a tömegsajtó és tömegkommunikáció és megfordította ennek a logikáját. Már nem a kiskörös beszélgetések csatornázódnak be a nagypolitikába, hanem a nagypolitika sokkal erősebben tudja befolyásolni – manipulálni – a választók gondolkodását, és a mesterségesen alakított törésvonalak mentén zajlik a politikacsinálás, amit a politikusok menedzselnek, ahelyett, hogy a választók kezében lenne.

Ezt tetézi az algoritmus tulajdonosainak érdeke: a polarizációval elérhető kattintás, a függőség és érzelmi manipuláció, a képernyőn töltött idő növelése. Még pár gát átszakadt: 

• Erősen beszűkült a privát tere a közéleti beszélgetéseknek, a családon kívül: véget ért a nagyszámú tiszti kaszinók, plébániaközösségek, klubok és egyletek kora, ahol az emberek a megfelelő peer-csoportjukkal informálisan eszmét tudtak cserélni, kis méretben, de anno folyamatosan növekvő számú polgár részére nyújtva elérhető platformot.
  

• A lényeg, hogy a politikai viták privátban zajlottak és a közösségi terekben már filterezett módon mentek tovább a táborok üzenetei: pártok és a mainstream sajtó jelentették az ajtónállókat, vagyis a szűrést. A heves polgári viták a közszemlére érve inkább kiegyensúlyozódtak. Ezzel szemben mára megszűnt a magán- és a köz elválasztása, zsebünkben a telefonképernyőnkön kacsintanak ránk a politikusok, sokuk saját közösségi médiafelületet futat, Trumptól az indiai Modiig, így az üzeneteket ők maguk egyszerűsítik le a rögtön fogyasztható, érzelmileg bevonó, így gyakran primitíven egyszerű nyelvezetre. 
  

• Tehát a közéleti diskurzus rétegzettségének megszűnése magával hozta a nyelvezet pőre verzióját, amely régen a burzsoá szalonok éjfél utáni konyhajeleneteihez tartozhatott volna legfeljebb. Ma ezt a rétegzettséget szintén megtalálhatjuk sok helyen, például a független szakkollégiumokban, filmklubokban stb., viszont jó eséllyel nincsenek közvetlenül becsatornázva a politikába, ami érdemi különbség a fentiek fényében.

Az ideális habermasi konstelláció mára összeomlott: a fősodorbeli sajtóba vetett bizalom rekordalacsony több nyugati országban, nincs filterezés, a politikusok közvetlenül próbálnak mindannyiunkat táborépítő provokációknak – érzelmi üzeneteknek – kitenni. A közösségi politikacsinálás az internetre költözött, és onnan kéredzkedik le néha a járdára és az utcára, hogy megvillanjon offline. Ha a politika közösséget teremt, azt vonalasan teszi: nem a belső vitára alakultak a (Digitális) Polgári Körök vagy a Tisza Szigetek, hanem a politikai mozgalom civil lábaként. 

• Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy akkor hol lesz a vita? Az igény ugyanis teljesen nem szűnt meg, szerencsére! És erre van itt a Partizán és a közönségtalálkozók, élő podcastfelvételek, közösségi színházak, az Inga kávézótól a Dantéig terjedő közösségi terek, művelődési házak és helyi pódiumbeszélgetések. 
  

• Ezeket kell tudatos(abb)an használnunk, nem megfáradni a közéleti beszélgetésekben, és megtalálni azokat a témákat, ahol civilizált párbeszéd épülhet fel egyet nem értő felek közt is, merthogy ez lenne a lényeg. 

Előhadüzenetek

A politikai közbeszéd ugyanakkor nemcsak Magyarországon, hanem a szélesebb világpolitikában is elég sarkosan hozta az elmúlt hetet. 

• A lengyel miniszterelnök a Patrióták mozgalmát és Orbánt is – Trump és a saját radikális jobboldali ellenzéke mellett – megvádolta azzal, hogy az EU szétverése és Lengyelország Unióból való kivezetése a céljuk. Mondjunk nem csoda, hogy Tusknál elszakadt a cérna, mert a lengyel hadiipar támogatását célzó uniós SAFE-hitelt nem írta alá Nawrocki elnök, ezzel 43,7 milliárd eurót visszalökve Brüsszel asztalára. 
  

• Bart de Wever belga miniszterelnök tett egy nyilatkozatot, ami úgy értelmezhető, hogy ha Európa nem volt képes máshogy megbirkózni az orosz teljes invázióval – értsd, értelmes időben eszkalálni, nem mindig két lépéssel az oroszok mögött – akkor ideje Putyinnal tárgyalni. De Wevert nem soroljuk a putyinisták közé, pártja, az N-VA a Meloni fémjelezte ECR politikai csoport tagja az Európai Parlamentben. Az energiaárak Hormuz miatti elszállása azonban több európai fővárosban fokozza az ukrán rendezés iránti vágyat. Az Economistban európai katonai vezetők viszont a valós háborús veszélyre és annak társadalmi tagadására figyelmeztettek.
  

• Az Orbán-kormány az iráni konfliktus hatásaira hivatkozva az orosz és belarusz műtrágyaimport-korlátozásainak enyhítését kérte a Bizottságtól. Hétfőn Szijjártó kelt ki a németek ellen, akik belengették a külügyi tanácsülésen, hogy ideje a minősített többségi modus vivendin elgondolkozni, mert nem lehet a magyarokkal haladni. A másik nagy ellátási kérdés megoldása elindult, a Barátság vezeték megjavításában besegít az EU.
  

• A protoháborús nyilatkozatok tónusának versenyét Aleksandar Vučić szerb elnök nyerte meg. Ugyanis azért szerzett be hiperszonikus rakétákat Kínától, mert állítása szerint a „horvát–albán–koszovói tengely” támadást tervez Szerbiával szemben.  Horvátország élesen bírálta a lépést, és NATO-t is tájékoztatta róla. A 250 kilométeres hatótávolságú levegő–föld rakéták a regionális stabilitást gyorsan megboríthatják – mindez Magyarország határán.
  

• Donald Trump is bedobta azért a kalapját és kiküldte háborús meghívóját: a Hormuzi-szorost az európai NATO-tagok, Japán és akár Kína is segíthetne szabadon tartani. Az EU felé megspékelte ezt egy kis fenyegetéssel („egyébként rossz napjai lesznek a NATO-nak”), és az egész sajnos azt demonstrálja, hogy egyrészt nem képes egyhamar véget vetni a háborúnak, másrészt belátja, hogy az USA egyedül nem fogja az összes eddig bemondott, bár néha önellentmondó célját elérni. FAFO at its best. 

Békepárti üzenetek is születtek, mivel ügyesebb nemzetek ilyenkor nekifognak a magukfajtákkal szövetséget építeni. (Vigyázat, már meghaladtuk George Orwell 1984-es regényének cinizmus-szintjét is, hiszen a Béketanács vezető hatalma indít háborút, a béke kormánya idehaza csak háborús szótárat használ, a háborúsnak tartott hatalmak pedig igazságos békén dolgoznának Ukrajnában, szóval tiszta őrület.)

• Japán hamar közölte Trump felhívására, hogy az alkotmányos korlátok miatt nem vehet részt támadó akcióban, bár a miniszterelnök-asszonyt a felmérések szerint megerősíthette döntésében, hogy a szigetország társadalmának 75%-a ellenzi az amerikai beavatkozást. 
  

• Svájc bejelentette, hogy a semlegesség jegyében lezárja a légterét az amerikai katonai gépek előtt. 
  

• A magyar külügy megakadályozta, hogy az EU27 közös nyilatkozatban elítélje az izraeli akciókat Libanonnal szemben. 

Budapestről nézve külön tanulságos, hogy Románia hadiipari megállapodást kötött Ukrajnával, amelynek keretében az ukrán védelmi cégek Románia területén, a szektor helyi szereplőivel együttműködve terveznek gyártóbázist létrehozni. Arról is egyeztettek, hogy Ukrajna román terminálokon keresztül importálhasson amerikai LNG-t. Nicușor Dan román elnök közölte, hogy támogat minden olyan jogi kezdeményezést, amely az Orbán-kormány Ukrajnát érintő vétóinak feloldását célozza. Ez magyar szempontból kettős lecke.

• Egyrészt mutatja a kihagyott katonai együttműködési lehetőségek hosszú sorát, hogy hogyan lehetne és kellene tanulni az Ukrajna ellen indított orosz háborúból, a drónelhárítástól a 21. századi hadviselés különböző műveleteiig, ahogy azt Románia, a baltiak és a lengyelek is teszik. Ez a tudás náluk meglesz, ami tehát magyar katonai know-how hátrányban fog megnyilvánulni.
  

• A másik oldalon pedig a Zrínyi katonai fejlesztési program és a sok nagyvasat célzó Rheinmetall és frissen privatizált magyar védelmi gyártóbázis közti együttműködés mellett rendkívüli ipari lehetőség az Ukrajnában a háború ellenére jelenlévő hadiipari befektetésekben való részvétel, amely lehetőséget a jelenlegi ukrán elnöki adminisztráció nyilván nem fogja megadni az Orbán-kormánynak. 

Az gondolnánk, hogy Trump csak a világpolitikában akar dönteni, de ez nincs így: a kabinettagjai cipődivatját is felülírta! A WSJ beszámolója szerint a fél kormány már a Trump által ajándékozott Florsheim cipőkben jár, nem is nagyon mernek máshogy tenni. Az elnök nemrég beleszeretett a cipőkbe, azóta ezt ajándékozza a Fehér Házban a férfiaknak, a probléma csak annyi, hogy nem mindenkinek találta el a lába méretét. Így lehet az, hogy szegény Marco Rubióról terjed ez a fotó, ahol nagy rá a cipő. Mint más témákban is… 

Tényleg szoros a szoros

Az irániak néhány Indiába és Kínába tartó hajót nem támadtak, míg a többség elkerüli a szorost, rengeteg hajó továbbra is bent horgonyzik az Öbölben. India is tárgyalgat Teheránnal, de ott se voltak restek és bemondták, hogy az oroszok és a kínaiak segítik az iráni erőket. 

• Teherán nem csak az olajáron keresztül játszik a nyugatiak idegein, hanem bedobta magát dezinfóban is, amiről így a magyar kampányhajrában egy kötelezően olvasandó áttekintést készített a New York Times: sok-sok AI-videó, fotó, és mind azt célozza az iráni kiberkatonák billentyűzetéből, hogy az izraeli–amerikai veszteségeket felnagyítsa síró amerikai katonákkal, aránytalan civil infrastruktúrát ért támadásokkal és Tel-Avivra záporozó iráni rakétákkal, többek közt. 
  

• A múlt héten írt műtrágya- és félvezetőiparhoz kapcsolódó ellátási problémák mellett a héten már látszik, hogy az Aluminium Bahrain (ALBA), az alumíniumipar Kínán kívüli főszereplője is leállította több olvasztóját. Az indiai Hindalco pedig azért jelentett vis maiort ügyfeleinek, mert a Modi-kormányzat a lakossági gázra spórolva az ipari fogyasztóknál húzott vonalat, így ott is leáll többfajta alumínium termelése, amely egyébként az elektromos autózástól az építőiparig alapanyag. 

Vox populi, vox dei

Ez a hét nap se telt ám választások nélkül!

• Észak-Korea és Vietnám egyaránt „szavazott" – igaz, mindkét esetben kizárólag abban az értelemben, hogy a rezsim fegyelmezett polgárai kellő lelkesedéssel jóváhagyhatták azt, amit a hatalom már korábban eldöntött. Phenjanban a Legfelsőbb Népi Gyűlés 16. parlamenti választásán a szavazók kötelező részvétellel, előre kiválasztott jelöltekre voksoltak, miközben Kim Dzsongun egy szénbányában nyomta le a szavazólapot – az elmúlt februári pártkongresszus pedig már minden fontos döntést meghozott helyettük, az eredménytől függetlenül.
  

• Vietnámban némileg kifinomultabb a csomagolás: a Kommunista Párt „csupán" a jelöltek 93 százalékát adta, a többiek pedig a Vietnami Hazafias Front nevű ernyőszervezet jóváhagyott listájáról kerültek ki. A két rendszer nem azonos – egyikük totalitárius diktatúra, a másik egypárti autoriter rezsim –, de a március 15-i szavazócédulák mindkét esetben ugyanazt a funkciót töltötték be: a hatalom legitimációs díszletét.
  

• Ennél kicsivel izgalmasabb volt a francia helyhatósági választások első fordulója. Három várost érdemes megnéznünk, hogy érezzük az idők jeleit. Párizsban a szocialista Emmanuel Grégoire a vártnál nagyobb előnnyel végzett az első helyen a konzervatív Rachida Dati előtt, Marseille-ben szoros eredmény született a szocialisták és a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés (RN) jelöltje között. A legnagyobb RN vezette várost, a 100 ezer fős Perpignant megtartotta a párt, Toulonban és Nizzában is első helyen végzett jelöltjük, de mindkét helyen kemény második forduló vár a pártra az ellenzéki összezárás miatt. Eközben Édouard Philippe potenciális centrista miniszterelnök-jelölt kényelmesen az élen végzett Le Havre-ban.
  

• A konzervatív spanyol Néppárt (PP) nyerte a regionális választásokat Kasztília és León tartományban, a 35,5%-nyi eredmény 4%-os emelkedést jelent. A kormányzó szocialisták a felméréseknél jobban szerepeltek, 30,7%-on végeztek, enyhén javítottak négy évvel ezelőtti számaikon. A spanyol és francia választások tehát jól mutatják, hogy milyen színes az európai politikai térkép, régiónként változó a mainstream-radikális különbség, és ez nagyobb országokon belül akár kiegyensúlyozottabb képet is mutathat. 

Többször foglalkoztam azzal a rémtörténettel, amikor azért rabolnak el és tartanak fogva rabszolgaként embereket a mianmari ex-lex határmenti zónákban bűnözők, hogy aztán akár éveken át telefonos scam-hívásokat kényszerítsenek ki tőlük. Ez mára százezres nagyságrendű áldozatot jelent. Egy kínai influenszer elrablása óta politikailag is kínos lett a téma. A „disznóvágás” néven ismert elkövetői alakzatot a kínai rendvédelmisek elkezdték megregulázni, egész pontosan – és itt jön a csavar – a kínai áldozatokról lebeszélni a szervezett bűnözői hálózatokat. Azonban szó nincs a jelenség felszámolásáról, csak arra vették rá az elkövetőket, hogy inkább afrikaiakat raboljanak el és ne kínaiul, hanem angolul menjenek a scam-hívások nyugati irányba. Mindig jusson eszünkbe, hogy a Kínai Kommunista Párt nem járt soha demokrata tagozatra. 

Kitartás a következő héthez, sok gyümölcsöző beszélgetést Nektek, hogy mi irányítsuk a politikát, és ne a politika minket!

Botond