Különkiadás: jön Merkel! (x) | Heti Feledy

Sziasztok!

Ahogy ígértem, egy különkiadással készültem még a hétre. Angela Merkel ugyanis Magyarországra látogat, és október elsején személyesen fogja bemutatni memoárját, a Szabadság című kötetet, amely immár magyarul is elérhető.

• Az eredeti német kiadás tavaly novemberben jelent meg, szemezgettem is belőle a hírlevélben.

  
  

•  Az exkancellár alapvetően kerüli az aktuálpolitkai ügyek kommentálását, holott viszonya például az új német kancellárral, Friedrich Merzcel elég rossz. Folyosói pletykák szerint még ahhoz is lehetett köze, hogy elsőre nem ment át Merz megszavazása a Bundestagon, hanem szégyenszemre – és először a szövetségi köztársaság történetében – kétszer kellett nekifutnia.

Die Mutti

A német belpolitikában sok szempontból úttörő volt, kancellársága pedig korszakalkotó, abban az értelemben, hogy erősen rányomta a pecsétjét Európa éveire is, még ha nem is biztos, hogy kihozta a legtöbbet belőle. Fizikusként kezdte pályafutását, kvantumkémiából doktorált, elmondása szerint azért, mert bár mindig is jobban érdekelték az emberek, a természettudományokban az állam nem mondta meg, hogy mit kell gondolni. Márpedig az NDK, a kommunista fele Németországnak, nem aprózta el a beleszólást – lásd a Mások élete c. remek alkotást. Politikai karrierje elején belépett a Kereszténydemokrata Unióba (CDU), nem sokkal később az addigi legfiatalabb miniszter lett, majd az első női, az első keletnémet, és a világháború után leghosszabb ideig hivatalban lévő német kancellárrá vált. Kéztartása legendás maradt, visszafogottsága brandinggé vált, és az első Trump-ciklus alatt mint a szabad világ megmaradt vezetőjére tekintett rá a mainstream európai politika.

Merkel kancellársága alatt rengeteg ikonikus és megmosolyogtató kép készült, érdemes átpörgetni közülük néhányat!

16 év alatt hozott izgalmasabb döntéseiből szemezgetve jól érződik, hogy egy másik, mára már távolinak tűnő korszak politikáját élvezhette. Egy lassabban hömpölygő, szépen krízisről krízisre ugráló másfél évtized volt, nem pedig a jelenlegi dübörgő polikrízist kapta a nyakába. Így Merkel memoárjában nosztalgiát érezhetünk, holott nem volt ez olyan régen, mint amilyennek tűnik. Mégis, a posztcovid és precovid az élet egyre több területén korszakhatárnak tűnik, más területeken pedig az ukrán–orosz háború előtti európai időszámítás és az azt követő látszik különbözőnek.

Energiewende

2011-ben a fukusimai katasztrófa után döntött Merkel a német atomerőművek fokozatos bezárásáról, amit sokan bíráltak az energiabiztonság romlása és a szén- illetve orosz gázfüggés megerősödése miatt. A német politika azóta sem épp atomerőmű-párti, éles ellentétben a francia állásponttal, itt még az uniós támogatások körül is sok vita zajlik azóta, hogy az atomenergia zöldként támogatható-e. Ugyanakkor az új kormány pedzegeti időnként, hogy nem is olyan rossz az az atomenergia: még lenne racionalitása a német energiamix szempontjából is, ha visszahoznának pár erőművet. Másrészt tény, hogy sikerült a megújulókat csúcsra járatni, tavaly például 62,7%-ban megújulóból táplálkozott a német villamosenergia-ellátás.

• Utólagos okosság, de tény, hogy anno a megújulók éppen az energiafüggetlenedést szolgálták volna, hiszen se orosz, se más külföldi alapanyag nem kellett hozzá, elvileg. Mára kiderült, hogy gyakorlatilag a megújulók eszközparkja, a szélturbinák és a napelemek, kínai gyártósorokról gördülnek le nem kis részben, ami már a német szakik egyike-másika szerint is nemzetbiztonsági kockázat.

  
  

• Addig is, valahonnan kellett szerezni energiát: Merkel aktívan támogatta az Oroszországból érkező gázvezetékeket (Északi Áramlat 1 és 2), ezzel növelte Németország és az EU energiafüggőségét, ami különösen 2014 után már kérdéses volt, hogy mennyi kormányfői bölcsességet tartalmazott. Ezt a könyvében sem magyarázgatja túl, és semmiképpen sem tartja hibának. Innentől kezdve ez már történelmi szimulációs játékok terepe lehet, hogy vajon milyen kortárs érveket találhatunk az akkori Merkellel szemben, főleg, hogy koalíciója szocialista oldaláról még nagy lendületben voltak a Putyin-megértők (Putinversteher, mert németül még erre is van külön kifejezés!:))

Putyin és a kutya ügy

A merkeli Németországnak Oroszország emiatt is fontos partnere volt, Merkel óvatos diplomáciára törekedett Vlagyimir Putyinnal, ennek jegyében is ellenezte Ukrajna és Georgia NATO-csatlakozását 2008-ban a putyini békéltetés jegyében. Ahogy az ilyen politikák legtöbbször, most már látjuk, hogy ez akkor is elhibázott, felesleges remény volt. Putyin kihasználta a nyugati ajánlatokat, azokból betárazott a szuverén pénzalapba és eszközparkokba, az oligarchái megszedhették magukat, de egy percre sem engedte el a szovjet dicsőség helyreállításának vágyát. Ezt Merkel se tudta felmérni helyesen. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a németek a 2000-es évek elején leálltak sok titkosszolgálati tevékenységgel, orosz irányban is, így alapvetően kevés információjuk állhatott rendelkezésre független német elemzésben. Ezt pedig, őshiba, Merkel is csak (!) 2017-ben kezdte rendbe szedni, ekkor indul el a felderítés újrahízlalása orosz irányban.

• Merkel jól beszél oroszul – hála a keletnémet örökségének – így tolmácsok közbenjárása nélkül ismerhette meg az orosz elnököt, akiről egészen őszinte képet fest könyvében. Putyinnal közös találkozóira úgy emlékszik vissza, hogy azok gyakran „hatalmi játszmákba fordultak”, és az orosz elnök megfélemlítő stílusa többször kiütközött. Akkor is, amikor egy közös fotózás során a híresen kutyafóbiás Merkel mellé eresztett egy labradort az orosz elnök; vagy máskor egy G8-as csúcson Putyin 45 percet váratta a többieket, ami a német pontossághoz szokott Merkelt teljesen felpaprikázta. De még Putyin diplomáciai ajándékai is mind üzenetek voltak, így amikor Obamának küldött Merkellel egy orosz–angol katonai szótárt, az is inkább azt jelentette, hogy „veletek európaiakkal minek beszéljek”, az ajándékozás nyelvén.

A 2015-ös menekültválság során Merkel – saját elmondása szerint – meglépte azt, amiről EU-szinten nem sikerült hatékonyan döntést hozni, és megnyitotta az ország határait csaknem egy millió menekült számára. „Wir schaffen das” – azaz „Meg tudjuk csinálni”, emlékiratai és interjúi alapján Merkel értékrendje ugyanis nem engedte, hogy a Szíriából életveszély miatt menekülők országok között rekedjenek. Annak idején még azt is komoly fenyegetésnek értékelte a Kanzleramt – Merkel kancelláriája – hogy a Balkánon a feltorlódott menekültek országok közti tologatása miatt nehogy újra háborús helyzet alakuljon ki. Visszatekintve ezek mind másodlagos érveknek tűnnek, és az externáliákat jobban számba vette, mint a német belpolitikára való hatását.

• Azóta is permanens migrációs válságban élünk, számos természetes kihívást jelent a menekültek integrációja és valóban sok biztonsági rés keletkezett, amivel a német szolgálatok a mai napig küzdenek, mint például egykori közel-keleti milicisták menekültként való beszivárgása. Ugyanakkor Németország lett az információs hadviselés egyik tesztországa az oroszoknak: a Liza-affér eredetileg arról szólt, hogy megerőszakoltak egy német kislányt a menekültek, majd erre a teljes orosz diplomácia is rászállt és napokig beszóltak a német kormánynak, hogy saját állampolgárait se tudja megvédeni. Az ügy végére kiderült, hogy egy orosz kisebbségi apuka a lánya történetét csak kitalálta, nem volt sem erőszak, sem migráns, viszont az orosz szolgálatok olyan ügyesen habosították fel az esetet, hogy számos német városban lett belőle tüntetés migrációellenes és antifasiszta csoportok között. A kölni szilveszteri zaklatások, a solingeni késes támadás és több további eset kapcsán is felmerült az orosz szolgálatok árnyéka, tehát az orosz fél instrumentalizálta a német sérülékenységet, amelyet csak fokozott a merkeli döntés.

  
  

• Merkelt egyébként éppen a magyar szocializmus végnapjaiban zajló páneurópai piknik, az NDK-menekültek nyugati határon való átengedése is inspirálhatta. Nem szabad lebecsülni egy-egy politikusnál, pláne, ha régóta hivatalban van, hogy a történelemnek szeretne döntéseket hozni, vagyis a maga szobrához az alapanyagot szolgáltatni. Merkel azt gondolhatta, hogy a demokratikus értékek védelmezőjeként, és nem menekülthordák gondatlan beengedőjeként fog bevonulni a történelemkönyvekbe.

A nem-döntések ára

Időnként emlékeztetem magam és Titeket is, kedves olvasók, hogy a politikában ugyanolyan fontos a meg nem hozott döntések tere, mint az eldöntött, megszavazott ügyeké. Merkel egyik nagy sötét hagyatéka az, hogy a digitalizáció és a modern infrastruktúra fejlesztése olyan lassan haladt, hogy Németország csúnyán lemaradt. Dízelbotrány, startupok hiánya, a legnagyobb német fintech cég, a Wirecard pedig egy orosz szolgálati műveletté silányodott.

• A digitalizációs elmaradás ráadásul negatív hatással volt Németország járványkezelésére. Az iskolákban és egészségügyi hatóságoknál elavult technológiákat használtak, így például faxgépeken (!) jelentették az eseteket, miközben az online oktatás akadozott az internet-hozzáférés, a megfelelő szoftverplatformok és a digitális eszközök hiánya miatt. Az egészségügyben a járványügyi adatok koordinációja lassan és papíralapon ment, ami hátráltatta a kontaktkutatás, a tesztelés és az oltások szervezését. A jelenlegi Merz-kormányban most először különálló digitális minisztériumot indítottak.

  
  

• Aki utazott már a Deutsche Bahnnal, annak nem kell részletezni, hogy hálát ad az ember mindig, mikor eljut A-ból B-be. A német vonatoknak jelenleg 56%-a jár pontosan (=a kiírt idő 6 perces körzetében a német meghatározás szerint). Persze a mai MÁV állapotok mellett alighanem ennek is örülnénk, de egy olyan országban, ahol a precizitás és a remek gépipar az identitás része, ez komoly statisztika. Reméljük, a mostani infrastukturális beruházási áradat majd segít ezen.

  
  

• Tudta, milyen a tervgazdaság, és nem akart erős államot – amikor azonban a szuverén adósságválság során az eurózóna érdekében ki kellett volna menteni a déli államokat, kemény megszorításokat és feltételeket szabott Görögországnak és a többi küszködő országnak, így sokan hibáztatják a társadalmi és gazdasági nehézségek elmélyítéséért.

„Alternativlos”

Visszatérő kulcsüzenete volt a Merkel-érának a szavazók felé, hogy politikája „alternatíva nélküli” volt, kormánya szerint legalábbis. Mindig a meghozott döntést látták az egyetlen lehetséges útnak, legyen szó az euróválság kezeléséről, az afganisztáni katonai küldetésekről vagy a nemzeti adósság csökkentéséről. Merkel könyvében, és a megjelenés utáni interjúkban is erre hivatkozott: az adott helyzetben nem láttak más döntést, ami elfogadható lett volna számukra, így pedig nincs értelme sajnálkozni, hogy jobban is lehetett volna. Megjegyzés: ma úgy tűnik, van Alternatíva Németországnak, a párt elnevezése nem véletlen – Alternative für Deutschland, vagyis AfD.

Viktor és Angela

Angela Merkel és Orbán Viktor kapcsolata többnyire pragmatikus és érdekalapú volt. A vitáik látványosak voltak, főleg migráció és jogállamiság témájában, de a gazdasági és politikai együttműködés a nézetkülönbségek ellenére is fennmaradt. Németország mint fő befektető, komoly gazdasági érdekkel bírt Magyarországon, és bár a jogállamiság és demokrácia kérdésében Merkel többször jelezte aggodalmát Orbán politikájával szemben, de szóbeli kritikákon túl nem tett lépéseket (mellékesen: Kína és az emberi jogok kapcsán is hasonló taktikát követett, felszólalt, de a gazdasági érdek erősebb volt).

• „Őszintén, nem tudom, mit jelent az 'illiberális' a demokrácia vonatkozásában” – az ő értelmezésében az orbáni politikai formátum egy oximoron, hiszen a szabadságjogok és az ellenzék központi elemei a demokráciának.
  

• Bár az uniós jogállamisági mechanizmus kitárgyalásában jelentős szerepe volt, konkrét lépések terén inkább figyelmeztetéseket osztott és kompromisszumokat keresett, nem a szankciókhoz és a büntető lépésekhez nyúlt. Így a mechanizmus alkalmazására csak később került sor; a Magyarország elleni nagy szankciók bevetésekor már utódja, Olaf Scholz volt jelen.

The rest is history: ennek a megközelítésnek az eredményét is ismerjük, innentől már nem Merkel memoárja, hanem a háborús Európa valósága írja a hétköznapjaink politikai struktúráit.