TETSZIK EZ A HELY. SZÍVESEN LAKNÉK ITT.

Az instant-klasszikus mondat nagyon hamar vált vezérmotívumává a fővárosi beszélgetéseimnek a Szondi utcás megjelenését követően. Tökéletesen fejezte ki azt a kettősséget, ami mélyen sajátja sokaknak, akik egyszerre haszonélvezői a főváros kínálta kulturális tobzódásnak, kibontakozási lehetőségeknek (szociálisan és anyagilag egyaránt) és egyben áldozatai a saját lelkiismeretüknek: hiszen tudatában vannak annak, hogy ez micsoda privilégium és azt részben neveltetésük, részben önképük, részben környezetük elvárásai alapján tudják, hogy szégyellnivaló dolog. Tudunk nevetni azon, hogy mennyire elképzelhetetlenül idegen dolog „vidékre költöznie” annak, aki a fővárosban él, de közben rögtön el is szégyelljük magunkat, hogy ha ez igaz is (amúgy: igaz?) az valójában micsoda iszonyatára világít rá a társadalmunk szerkezetét illetően. 

Kezdjük ezzel: mikor tettél utoljára egy lépést közelebb ahhoz, ami számodra ismeretlen?

Az ismeretlen másik kérdése alapvetően határozta meg a gondolkodásomat és a Partizán létrejöttét: sok minden kellett hozzá hogy ez az intézmény felépüljön, beszéltem/írtam is erről már sokszor, de elsősorban és alapvetően kíváncsiság kellett hozzá. Érdeklődés. 

A közhelyek sajátja, hogy erőt kell vennünk magunkon ahhoz, hogy képesek legyünk komolyan venni, és beletenni annyi erőfeszítést, amitől a sztereotípia külső héján áttörve megkezdhetjük annak érdemi vizsgálatát. Hiszen: újságíróként azzal flexelni, hogy érdeklődő vagy? Komolyan? Mesélj még! - mondhatná kritikusabb olvasóm, okkal. Ha itt ülne velem szemben, azzal érvelnék neki, hogy az érdeklődésnek igenis van olyan minősége, ami nem magától értetődő, amit valójában nagyon nehéz jól működtetni a hétköznapokban. 

Egy sokórás interjú nem várt pillanatában, amikor egy gesztus vagy épp egy elfojtott szó fed fel valamit, ami új világokat nyithat meg. Ott és akkor még érdeklődőnek lenni, hogy igenis menjünk utána annak a gesztusnak, akkor is, ha már kettő másik ilyen gesztusnak három órával korábban már utánamentünk, mert hátha most születik majd valami igazán lényeges!

Egy hajnali kiszállás terepre, ahol a véletlenek egészen valószínűtlen összjátékának köszönhetően találkozunk valakivel, aki olyat mond, olyat mutat az ő életvalóságából, aminek a létezése lehet, hogy még számára is ismeretlen!

Az érdeklődés kicsit olyan, mint egy izom: használni, tudatosan felfedezni-trenírozni és az így megszerzett tapasztalat mentén működtetni szükséges, különben sorvad, elenyész. Ráadásul ez önmagában még nem is elégséges, lévén az érdeklődésnek is van egy nagyon fontos külső feltétele, ami alapvetően meghatározza a jólműködését és ez nem más, mint: a ráérő idő. Az újságírásnak ez a legkevésbé biztosított, külső feltétele - pláne kapitalista keretek között. Soha - semmire nincs érdemi, ráérő idő. 

Soha, semmire. (Ha nem hiszed, kérdezz meg egy random újságírót: csak győzd végighallgatni a sirámait!)

Ezért születnek voxpop interjúk az utca emberével, egy-két órás forgatási idővel, ezért kell pár interjúalanyra redukálni egy terepriportban a megszólalók létszámát, és ezért számít ritka hollónak az olyan újságírós videó, aminek a forgatási ideje meghaladhatja az egy munkanapot. 

2022 után tudtatosan kezdtem azzal foglalkozni, hogy hogyan lehetne több ráérő időm, és hogyan tudnék egy nagyobb, bátrabb lépést tenni azon életvalóságok felé, amelyek tőlem idegenek. Véletlenszerűen felfedeztem, hogy ennyi idősen apámat is valami hasonló foglalkoztatta, mintegy fél évszázaddal ezelőtt. (Ennek köszönhetően azt is felfedeztem - mekkora truváj!, de mégis igaz - hogy az ismeretlen másikért nem szükséges sok száz kilométert megtenni, elég átmenni a szülőházba és leülni az ősökkel, ha még élnek. Ha még élnek - akkor neked is ezt javaslom).

Az elmúlt években eljutottam Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legkeletibb részébe, a román-magyar határhoz: itt található Penészlek. Nem akarom ragozni: megtaláltam azt a helyet, ami tőlem idegen, de mostanra már mégis ismerős, amiről ki merem jelenteni - tetszik ez a hely. Szívesen laknék itt!

Ha érdekel, hogy hogyan jutottam erre a megállapításra, hogy mi köze volt mindennek apámhoz, hogy az újságírás hogyan lehet eszköze az ismeretlen másik megismerésének, akkor kérlek szánj rá fél órát az alábbi videóra, amiben erről beszélek! 

Ha pedig érdekesnek találod, és szeretnél segíteni abban, hogy tényleg legyen ráérő időm megvalósítani mindazt, amiről a videóban beszélek, akkor kérlek legyél a támogatóm, vegyél téglajegyet! Erre linkre kattintva minden információt megtalálhatsz, ami a Partizán új, kelet-magyarországi projektjéről jelenleg elérhető, ha pedig feliratkozol erre a hírlevélre, akkor a jövőben első kézből értesülhetsz a legújabb fejleményekről.

Csaó!

GM