Régen valóban minden jobb volt?

Visszatérő kritika a választási rendszer 2011-es átalakításával kapcsolatban, hogy a Fidesz által megalkotott rendszer aránytalanul jutalmazza a győztes pártot. A Fidesz listája valóban úgy szerzett háromszor is kétharmados többséget a parlamentben, hogy az országos támogatottsága csak egyszer haladta meg az 50 százalékot, 2014-ben pedig nem érte el a 45 százalékot sem. Az viszont már a múlt homályába vész, hogy a 2011 előtti választási rendszer is meglehetősen torzított a győztes irányába.

1990-ben az MDF, majd 1994-ben az MSZP is jóval több mandátumot szerzett, mint amekkora az országos támogatottsága volt. A választási rendszer közel olyan mértékben torzított a baloldal felé 1994-ben, mint 2014-ben a Fidesz felé, amikor 44 százalékkal sikerült a mandátumok 67 százalékát megszerezni.

A következő ábrán az látható, hogy az egyes pártok az országgyűlési választások alkalmával mennyivel kaptak több vagy éppen kevesebb mandátumot az országos támogatottságukhoz képest. Ha egy párt értéke kiugróan magas, akkor aránytalanul több mandátumot szerzett az országos támogatottságához képest, míg a negatív számok azt jelzik, hogy jóval kevesebb képviselőt tudott az Országgyűlésbe küldeni, mint amennyi szavazatot kapott országosan. Az jól látható, hogy 2010 előtt a parlamentbe nem jutó pártokra leadott szavazatok aránya (szürke vonal) még jóval magasabb volt, míg az új rendszerben a legrosszabbul a 2014-es Jobbik járt.

Ebben az elemzésben annak járok utána, hogy a régi rendszer listás ága mennyiben adott volna más eredményt a legutóbbi három választás alkalmával, mint a mostani. Ennek a számszerűsítéséhez a 2014-2018-2022-es országgyűlési választások mandátum-eloszlását a régi listás rendszer alapján számolom ki. Az eredményt pedig összehasonlítom a mostani rendszer mandátumkiosztásával.

Ehhez legalább két dolog tisztázása szükséges. 

Egyrészt fontos megértenünk legalább nagy vonalakban a régi rendszer listás ágának működését. A 2010-es országgyűlési választásokig nemcsak országos, hanem alapvetően megyei (plusz fővárosi) területi listák voltak, a “listás” ágon ez utóbbira lehetett leadni a szavazatot. Legfeljebb 152 mandátumot osztottak ki területi listákról, és legalább 58-at országos listáról (az országos listákra az egyéniben vesztes jelöltekre leadott és a területi listákon fel nem használt szavazatok kerültek). Ehhez jött hozzá a 176 egyéni mandátum. Akit érdekel a régi rendszer pontos működése, tudjuk ajánlani a Political Capital összeállítását.

Másrészt jelentős változásnak tekinthető, hogy az egyéni ág túlsúlyba került az új rendszerben. 2011 előtt a mandátumok többségét a listás ágon osztották ki, 2014 óta viszont az egyéni körzetekben. Ez már önmagában a nagyobb pártoknak kedvező irányba tolta el a rendszert, hiszen a nagyobb pártok képesek egyéni kerületeket nyerni. 

A listás ág kompenzációs része ugyanakkor kibővült, hiszen a régi rendszerben csak az országos listás mandátumoknál vették figyelembe az egyéniben vesztes jelöltekre leadott szavazatokat (amelyek a mandátumok mindössze 15%-át adták), míg az új rendszerben az összes listás mandátum kiosztásába beleszámítanak. A “győzteskompenzáció” bevezetésével azonban ez a hatás is kevésbé érvényesül, vagyis a rendszer az arányosítás irányába mozdult volna el, amit viszont a “győzteskompenzáció” visszakompenzál. Az összehasonlítás pedig pont azt fogja megmutatni, hogy a “győzteskompenzáció” bevezetésének vagy a kompenzációbővülésnek volt jelentősebb hatása.

Ehhez azonban a legutóbbi eredmények “régi rendszerben történő megjelenítését” két különböző esetre is szükséges lefuttatni. Egyrészt megtartva az új rendszerben kialakított mandátumszámokat, 93 listás mandátumot osztunk szét, legfeljebb 67-et területi listás, míg 26-ot országos listás alapon. Másrészt lefuttatjuk ugyanezt, csak éppen addig növeljük a listás mandátumok számát, hogy kijöjjenek a 2011 előtti listás-egyéni mandátumarányok. A 93 helyett tehát 126 (91 területi és 35 országos) listás mandátumot osztunk ki a második esetben, mivel ekkor adná a 106 egyéni mandátum ismét a teljes országgyűlés 45,6 százalékát.

A két mandátumkiosztás közötti különbség mutatja meg azt, hogy önmagában az egyéni mandátumok arányának eltolódása mennyiben torzítja a választási rendszerünket.

A 2014-es országgyűlési választáson a Fidesz-KDNP közel 45 százalékos eredménnyel a mandátumok kétharmadát szerezte meg, amin nagyon felhúzta a szemöldökét a kormánykritikus közvélemény. Pedig a régi listás rendszer is szinte azonos mandátumkiosztást eredményezett volna: a Fidesz ugyanúgy közel kétharmados többséget kapott volna (viszont két képviselő hiányzott volna), a baloldali közös lista és a Jobbik is több mandátumot szerzett volna, de nem csak a Fidesz, hanem az LMP mandátumszámainak kárára is.

Nagyobb különbség adódik azonban a fentebb már emlegetett egyéni-listás mandátumok arányának eltolódásából. Ha ugyanis a 2011 előtti arányt megtartották volna (tehát a képviselők 54,4 százaléka jutott volna be a listás ágon és csak 45,6 százalékuk egyéniben) akkor a Fidesz még távolabb került volna a kétharmados többségtől, és a mandátumarányok is közelebb lettek volna az országos támogatottságokhoz. A rendszer viszont még így is jelentősen torzított volna a győztes irányába.

Kijelenthető tehát, hogy a 2011 előtti rendszer listás ága is hasonló mértékben torzított a győztes irányába, mint a jelenlegi rendszer a “győzteskompenzációval”. A nagy különbség sokkal inkább az egyéni-listás mandátumok arányából fakad, hiszen míg korábban a listás helyek voltak többségben, addig jelenleg az egyéni kerületből származó mandátumok alkotják az Országgyűlés nagyobb részét.

Hasonló helyzetet látunk a 2018-as választások eredményeinél is. Itt viszont a Fidesz kétharmados győzelme a régi rendszer listás mandátumkiosztása mellett is létrejött volna, akkor is, ha csak az egyéni-listás mandátumok arányát (és természetesen a kerületeket, erről bővebben itt és itt) változtatják meg. De ha megtartották volna  az eredeti arányokat, akkor a Fidesz már nem szerzett volna kétharmadot, csak majdnem. 

Az eddigi sormintába beleillik a 2022-es választás is, hiszen a régi listás rendszerrel ekkor is nagyon közel lett volna a kormánypárt a kétharmados többség megszerzéséhez, miközben a korábbi egyéni-listás mandátumaránynál “csak” a mandátumok 63,4 százalékát szerezték volna meg. 

Emellett pedig az új rendszerben meglévő nemzetiségi mandátum mind a 2018-as, mind a 2022-es leosztásban hiányzik a régi szisztéma számításaiban, hiszen 2011 előtt a nemzeti kisebbségek nem voltak jogosultak “rendes” mandátumra. Az eddigi parlamenti szavazási mintázatok alapján pedig ez az elem egyértelműen a Fidesznek kedvezett 2018 után.

Kijelenthető tehát, hogy a 2011 előtti rendszer listás rendszere is hasonló mértékben torzított a győztes irányába, mint a “győzteskompenzáció” intézményével ellátott mai rendszer, hiszen 2018-ban a régi rendszerrel is meglett volna a kétharmad, és a másik két esetben is nagyon közel lettek volna hozzá (egy-két képviselő hiányzott volna). A nagyobb különbség inkább az egyéni-listás mandátumok arányából fakad, hiszen míg korábban a listás helyek voltak többségben, addig jelenleg az egyéni kerületből származó mandátumok alkotják az Országgyűlés nagyobb részét.

Az arányeltolódás mellett azonban a jelentősen csökkentett területi listás mandátumszám is okozza a győztes irányába való elmozdulást. Korábban ugyanis az egy megyében minimálisan kiosztható képviselői helyek száma még négy darab volt. Vas és Tolna megyében lehetett ennyi mandátumot elnyerni. Az (1)-es esetben azonban 152 helyett csak 67 mandátum sorsát határoztuk meg területi listáról, így nyolc megyében is csak 2-2 mandátum került szétosztásra, így ezekben a természetes bejutási küszöb 33 százalékos volt. Ezt ábrázolja a következő térkép, melyen az egyes területi listákon megszerezhető maximum mandátumszámot ábrázoltuk, de a térképre és a megyékre kattintva láthatóvá válnak a 2022-es eredmények is.

A (2)-es esetben már 91 területi listás mandátum került szétosztásra, így “csak” három megye (Nógrád, Tolna és Vas) rendelkezett volna két mandátummal. Az pedig könnyen belátható, hogyha egy megyében kevés mandátum osztható ki az még a listás-arányos választási rendszerben is a nagyobb pártokat segíti. Még négy kiosztható mandátumnál is a természetes bejutási küszöb 16,7 százalék, így így ekkora szavazati arányt kellene elérnie egy pártnak egy négy mandátumos megyében ahhoz, hogy legalább képviselői helyet szerezzen.

A régi rendszer igazi torzítását azonban az adja, hogy csupán a mandátumok 15 százalékának kiosztását befolyásolták a vesztes kompenzációs szavazatok, így a nagyobb pártokat (amelyek vélhetően több kerületet is nyertek, mint az országos támogatottságukból fakadna) a listás ág jelentős részén is aránytalanul nagyobb mértékben jutalmazták.

Az elemzés tanulsága tehát, hogy az Orbán-rendszer esetleges leváltását követően (oly sok egyéb tényező mellett) a választási rendszerben sem lenne érdemes visszatérni a 2010 előtti rendszerhez, hiszen az már lényegében ugyanannyira torzította az eredményeket, mint a sokat kárhoztatott “győzteskompenzációval” az új.

Kovalcsik Tamás

Szerkesztő, adatelemző

Választási Földrajz